Reggelente, miközben munkába készülök általában podcasteket szoktam hallgatni.
Ma is így volt, a Girl Defined Ministries egyik epizódját tettem be, aminek a címe a következő volt: "Trusting God after the unexpected Death of our Baby Brother"
Ne ijedjetek meg, nem gyászról meg ilyenekről akarok írni. Megint... :D
Tegnap beszélgettem Evelinnel és valahogy odalyukadtunk ki, hogy hosszú távon cél nélkül nem lehet élni. Nem lehet jól, boldogan élni. Mivel ugye itt ez a munka, amit csinálok, elvagyok benne és harmónikusnak érzem a hétköznapjaim, még ha nagyon NAGYON NAGYON sok minden nagyon nem oké a cégnél, akkor is.
De tény, hogy nem látok ebben hosszú távú célt. Ahogy nagyon sok minden másban sem.
Anyukám is, meg az egyik nővérem is néha mondogatja, hogy jó lenne lakás vásárláson gondolkodnom.
És néha, gyenge pillanataimban el is játszom a gondolattal, de nem hosszan. Mert ez valóban nem az én álmom. És nem tudom, mi az.
Most ki lehetne itt térni arra, hogy anno milyen álmaim voltak, azok hogy nem valósultak meg, ésatöbbi ésatöbbi.
De, hogy őszinte legyek valamire rájöttem - a saját életemben, szóval nem szeretnék általánosítani, vagy bárki másnak megmondani a frankót -, hogy bármit tervezek is, az nem úgy lesz.
Színész akartam lenni, nem lettem. New Yorkba akartam költözni, nem így lett. 20 nyelven akarok beszélni, még az a 4 sem megy, amit tanulok. Tácolni akartam, az sem. Szinkron sem. Ének sem. Korea sem. Pedg ezek mind tökjó dolgok.
Misszionáriusnak menni egy évre Ázsiába? - Hát mi más ez, ha nem jó dolog.
Igen ám, csakhogy az én tervem sosem Isten terve. Illetve inkább mondjuk úgy, hogy Ő látja a teljes képet, míg én nem.
Ha holnap felülnék egy repülőre és elmennék Csondzsuba önkénteskedni, talán nem támogatna Isten? - Dehogynem, valószínű, hogy nem zuhanna le a gép, csak azért, hogy én ne érjek oda.
Ha nem hívnék fel holnap két szinkronrendezőt, hogy újra akarok nekik dolgozni, nem hívnának be? - Miért is ne, sosincs elég szőke csilingelő hangból. (Ne nevessetek, így hívják a hangtónusomat. Van még barna mély is...)
Hogyne, ezek mind jó és szép dolgok. Ha felmondanék, Isten biztosan adna új, talán sokkal jobb munkát. Csak hogy egy valami nem változna.
Az identitásomat, a boldogságomat, a békémet, nem a körülményeim formálnák.
Igen, persze, panaszkodom, hisztizek, zsörtölődöm, mert ember vagyok. Meg, mert emberek közt is kifejezetten nyafogós és idegesítő, túl sokmindent megosztó vagyok, feleslegesen sokat beszélek, felesleges dolgokról.
Ahogy most is talán totál feleslegesen irkálok, de ilyen grafomán kis manó vagyok, forgive me.
Szóval az az igazság, hogy nagyon konkrét időponthoz tudom azt kötni, amikortól azt érzem, hogy nagyon megváltozott a "boldogságtudatom".
2 éve, 2020 januárjában, mikor egy ifjúsági konferencián voltam Németországban. Nem tudom mi volt, ami ennyire mélyen érintett, de valahogy az, hogy elkezdett bennem másképp dolgozni a hit, nagyon sok mindent megváltoztatott a szívemben.
Akkor jött fel, hogy kimenjek Koreába 1 évre, akkor mondtam fel a Corvinuson. Persze sok-sok lépcső volt, meg lesz is még, nagyon remélem a formálódásomban, de akkor és ott, valami új lett bennem.
Akkoriban úgy gondoltam, hogy az tartja bennem a lelket, hogy mehetek Koreába, kilépek a megszokott életemből, és ott majd történik valami. Nem kérdezzétek mi. Hogy szerelmes leszek, hogy felfedez egy Idol ügynökség, hogy full-time angol tanár lesz, fogalmam sincs. Nem tudom, mit vártam, de ebbe kapaszkodtam. Vagyis azt hittem. Ugyanis a covidnak köszönhetően, tényleg csupán pár hónap, vagy inkább hét leforgása alatt meghíúsultak ezek az álmaim. És érdekes, de nem törtem össze úgy, mint korábbi példákból hittem. Persze, okozott bennem némi zavartságot és sokszor leültem beszélgetni a lelkipásztortommal, hogy merre tovább, de összességében nem estem neki pengével az ereimnek.
Egyrészt, mert picit ott volt, hogy talán majd fél év múlva, talán majd jövőre, majd, még van időm mielőtt betöltöm a 30at. Igen, 2020 januárjában, 25 évesen még volt is. Most már azonban, ez az óra ketyeg és mindjárt lejár az ébresztő, mert nyáron 28 leszek. Akkor már csak egy évem van, arra, hogy jelentkezzek önkéntesnek, mert 30 a felső korhatár. Ne tudjátok meg hányszor és hány féle képpen pörgettem ezt le az agyamban az elmúlt néhány hónapban.
Azt hiszem január első hetében jött el bennem megint egy olyan "mélypont", nem is nevezném annak, mert nem az, csak inkább addigra erősödött fel bennem annyira egy kérdőjel, hogy kértem a lelkészemet, hogy beszélgessen velem. Igen, én ilyen vagyok, ha életvezetési tanácsra van szükségem, nem a szüleim, vagy a pszichológusom hívom, hanem a pásztort. Sue me :D
Szóval leültem vele beszélni, hogy mit gondol, menjek-e Koreába, ha igen, mikor, stb stb.
Ültem ott, válaszra várva, ehelyett a szemembe nézett és azt kérdezte:
Marcsi, mi van a szíved mélyén? Mit szeretnél TE?
Picit váratlanul ért a kérdés, mondom, hát én úgy jöttem ide, hogyha Peruba küld missziózni én oda is elmegyek, ehelyett azt kérdeti, hogy én mit akarok...
Lassan aztán csak kinyögtem.
Már nem érzem magamban a lelkesedést annyira. Sem Korea iránt, sem az utazás iránt. Nem arról van szó, hogy nem akarok menni, csak nem érzem SZÜKSÉGÉT. Úgy érzem, hogy itt is meg tudom tanulni mindeazt, amit kint tanulnék, lelkileg, emberileg. (Koreai nyelvből talán nem :D) Azt hiszem, itt is részt veszek a gyülekezet, a misszió életében olyan aktívan, hogy attól, hogyha a világ másik felére mennék, nem tudnék többet tenni.
Ugyanakkor bármire nyitott vagyok.
Mondogattam azt is, hogy most itt van ez az új munka, amit nem hagyhatok csak úgy itt, de valljuk be őszintén, csak úgy magunk között, mikor tartott engem vissza a felelősségtudat bármiben..? :D
Végül a lelékszem azt mondta, teljesen egyet ért velem. A többi részletbe, amiket mondott, itt inkább most nem megyek bele, de azok adtak egyfajta reményt, célt a hosszú távú jövőre nézve. Nem teljesen kristálytisztán, az igaz, és akkora fejtörtést is okozott, hogy az elmúlt egy hónapban elég sokat sírtam, vagy épp meg akartam halni (na nem igazán. Ez is érdekes. Ha az embernek szuicid gondolatai vannak, akkor csak küzd, önmagával, de bezzeg, ha leesik az inzulinom és halálfélelmem van, rögtön élni akarok. Milyen önző dolog. Isten el ne vegye az életem, de én eldobnám, csak mert nem értem, mit hoz a jövő.)
Na de a lényeg a lényeg, hogy igen, most elég homályosnak látom a jövőt. Nagyon vegyesek az érzelmeim, a vágyaim, sőt, még a valóságérzetem is mintha kicsit délibános lenne, Mintha minden nap egy álom lenne, amiből várom, hogy felébredjek. Nem azért mert rossz, vagy fáj, vagy félelmetes, csak mert nehéz elhinnem, hogy ez az élet. Picit, mint az Inception-ben, szerencsétlen Mal. De én nem akarok Mal lenni. Nem akarok úgy élni, hogy várom a holnapot. Mármint persze, várom a holnapot, de a mát is élni akarom.
A múltkor olvastam egy idézetet valahol, az a baj már nem emlékszem hogy volt pontosan, de valahogy úgy szólt, hogy Today is your life. A day is your life. Vagyis, nem lehet várni, hogy majd elkezdődjön, erre már rájöttem. De nem csak ez, hanem, hogy attól függ az életed minősége, hogy ma mivel töltöd meg. Mert a holnapod sem lesz jobb, ha a mádat utálod.
A ma az nem csak a ma. A MA az ÉLET. Ez a mai nap az én életem.
Tehát tölthetem úgy, hogy sírok, stresszelek, jaj istenem, mi lesz velem. Hazamegyek, ledőlök a kanapéra és valami trash kaját zabálok és sorozatot nézek, míg el nem alszom, aztán átvonszolom magam a hálószobába és még egy órán át tiktokozom, hogy aztán reggel alig bírjak felkelni, mert csak 4 órát aludtam, rohanjak munkába, ahol arra vágyjak, hogy bárcsak vége lenne.
Vagy...
Szabad perceimben írhatom ezt a blogot, lelkesedhetek attól, hogy mellettem a kollégám egy elektorom tűzőgépet használ, ami szerintem marha izgi (nem is tudtam, hogy van ilyen, csak beteszed a papírt és összecsatolja, nem kell megnyomni semmit. Tök király.) Kimehetek egyet sétálni és gyönyörködhetek ebben a csodaszép városban, vagy ahogy tegnap is tettem beköszönhetek Fanninak a könyvesboltba, ami instant boldogsággal tölt el.
Lehetek totál feszült, mert ma először egyedül kell meetingre mennem a Samsungba, vaaaagy, várhatom izgatottan, hogy valami újat is tanulok, új emberekkel találkozom és akáááár még egy fél órával hamarabb le is léphetek, mert úgy kértek ki a cégtől, hogy zárásig tőlük dolgozzak ma. Nem akarom azt mondani, hogy a korai lelépést várom a legjobban, de igen. XD
Aztán hazamehetek és a fentiek helyett szépen főzhetek valami egészségeset, megnézhetek pár előadást a teológián, olvashatok, igen, valószínú lefekvés előtt azért fogok tiktokozni, de ez van.. Különben honnét szedném a rossz példákat.
Tegnap csak egy előadást néztem meg, de az annyira jó volt, hogy a felét végignevettem, a másikat meg végigsírtam. Aztán még egy nagyon rövidet tornáztam is és HAJAT MOSTAM! Tudom ciki, de ezt érzem a legnagyobb teljesítménynek az egész tegnapi napomból.
Jaj, éééés. annyira hálás voltam, mert végre valahára hazaértem 7 előtt munkából és így ki tudtam porszívózni. (A szomszédban pici baba van, úgyhogy később már nem állnék neki.) Anniyra, de annyira boldog voltam, hogy ennek örömére még egy adag ruhát is kimostam.
Na. Ennyit mára.
Konklúzió: Most úgy érzem boldog vagyok. De tény, hogy kell valami cél, valami álom. Ami abból kell, hogy fakadjon, ami most boldoggá tesz, nemabból, ami most hiányzik az életemből.
Most ami boldoggá tesz: Isten és az, hogyha neki tudok szolgálni. Legyen az csak mosogatás, tolmácsolás, szervezés, ének, bármi.
Ami hiányzik az életemből, pedig lehetne álom (de talán épp, amiért hiányzik, nem is tudom, hogy kell-e): olyan munka amit szeretek (misszionárius nem leszek azt hiszem, de így is lehetek boldog talán), család, férj, gyerekek, saját lakás, pénz. Tudom, ezeket illene vágynom. Vagy legalábbis egy részüket. De most nem igen vágyom rájuk. Túl nagy az álmodozás a fejemben talán. Lehet, holnap úgy ébredek, hogy valamit nagyon akarok majd. Nem lenne rossz.
De tényleg azt látom, hogy bármit is tervezek, az másképp alakul.
Minek tervezni akkor? :D
Jó, amúgy ez is költői túlzás, értsétek jól. Éretlen gyermek vagyok még.
Egy rövid kis sztorival zárom, amit nyáron hallottam egy misszionáriustól.
Röviden csak.
Nagyon depressziós volt. Már házas volt, volt két pici gyereke, de anyagilag totál csődbe ment. A felesége nagyon haragudott rá, mert eltitkolta az anyagi problémákat. Olyan vágyai voltak, hogy szeretne ebből felállni, szeretne a gyerekeinek minőségi oktatást biztosítani, az volt az álma, hogy bárcsak a gyerekek felnőve majd Németországban tanulhatnának egyetemen. Szeretett volna profi komolyzenészként zenekarban játszani, de hol volt már erre esély. Esélyt akart az emberektől, de még a családja, a szülei, a testvérei sem bíztak benne, mind elfordultak tőle, mert elvesztette a pénzüket. Minden kilátástalan volt, ott és akkor. Megírta a búcsúlevelét, beült a kocsijába és lehajtani készült eg szikláról, mikor meglátott egy plakátot egy gyülekezet mellett, amin nagyon felhúzta magát. Gondolta még halála előtt jól kiosztja a papokat, úgyhogy bement veszekedni a lelkésszel. Maradjunk annyiban, hogy nem halt meg aznap. Megtért és misszionárius lett. Mindennek már kb 25 éve. Nem rég, mikor visszatekintett az életére, arra eszmélt, hogy minden korábbi álma, amiket el is felejtett, valóra vált. Nem úgy, ahogy ő elgondolta. A házassága megjavult, nagyon boldogok. (És tényleg, láttam őket a feleségével, hát halál cukik.) Több, mint 20 éve Berlinben él, misszionáriusként, tehát a gyerekei itt jártak egyetemre. Pedig nem ő választotta ki, hogy hova küldi a központ misszióba. Mielőtt Németországba jött, néhány évig alkalma volt egy keresztény kórus zenekarával járni a világot. (Talán fagotton játszik, nem emlékszem már.) Ebből kifolyólag pedig, miután Európában telepedett le, az emített kórus itteni turnéiért ő lett a pénzügyi felelős. Hát midnenre számított, csak erre nem.
Szóval, az álmok igenis valóra válnak, mert Isten ismeri a szívünk legmélyét, és azt akarkja, hogy boldogok legyünk.
Szivecske.
