Első körben szeretném előrebocsátani, hogy ez a bejegyzés egyértelműen a keresztény hitemmel lesz teljesen átitatódva, így ha valaki ez iránt olyan nagyon nem érdeklődik, nem sértődöm meg ha nem olvassa el, bár én azt gondolom, mindenképpen érdemes megnézni mindenféle nézőpontot, hogy egy ember bizonyos hitrendszer, szemlélet, életstílus által, vagy legegyszerűbben fogalmazva, a lelke áltat vezetve hogyan él meg bizonyos szituációkat.

Tehát. Kezdjük nagyon távolról. Emlékszem, még 2019 legvégén, 2020 elején szörnyen szkeptikus voltam azt illetően, hogy milyen hatalmas károkat is okozhat ez a járvány. Betudtam egy egyszerű tüdőgyulladásnak és inkább le sem írom mi volt még a véleményem, mert mára már szégyellem. Ahogy aztán haladt előre az idő, először inkább a gazdasági következmények aggasztottak, semmint a betegség, de szépen lassan az is kezdett valóságossá válni, bár a mai napig vallom, hogyha valaki közelről nem találkozott ezzel, az nem tudja, hogy mások min mehetnek keresztül.

Én magam eleinte fennhangon hirdettem, hogy köszönhetően a 0-ás vércsoportomnak, szinte lehetetlen, hogy elkapjam. Volt is jó pár pozitív kontaktom a hónapok során, de senki sem fertőzött meg, míg nem az angliai mutálódott vírus felütötte a fejét kis hazánkban is.

Az egyik nővéremék családján szélvihar ként söpört végig a vírus, a kicsi gyerkekeket sem kímélve és a hugommal mi már azért nem tudtunk elmenni a sógorom édesanyjának a temetésére (aki szintén emiatt távozott), mert éppen karanténban voltunk.

Március 15-ével kezdődő hét volt az első amit home office-ban töltöttem (HÁLA ISTENNEK, vagy ki tudja, hogy tudtomon kívül hány embert fertőztem volna meg...).

Mivel ez a hétfő munkaszüneti nap volt a húgom és a vőlegénye eljöttek meglátogatni az új kis albérletben, ahol hozzáteszem, nem nyaltuk-faltuk egymást, Danival legalábbis biztos nem, ha jól emlékszem nem ettünk egymás után, semmi ilyesmi nem történt.

Másnap azonban kaptam egy üzenetet, hogy Daninak reggel kicsit fájt a torka és mivel a fájdalom ambulancián dolgozik, rögtön letesztelték. Pozitív lett. Julcsi ugyanakkor negatív, tehát számomra egyértelmű volt, hogy esélytelen, hogy én elkaptam volna, de azért lemondtam az a heti orvosi időpontomat és egy körben dupla kesztyűvel és dupla maszkban lementem bevásárolni, ha ne adj isten ez a cucc tovább tartana. (Utólag már tudom, hogy ezt sem kellett volna.)

Egész héten semmilyen tünetem sem volt, egészen szombatig, amikor is kicsit elkezdtem köhögni, de aki ismer, tudja, hogy ez nálam nagyon mindennapos. Így is kezeltem. Vasárnap már teljes nyugalommal mentem át a gyülekezetbe ifire, de odaúton többször is rám jött a köhögés. Furcsán éreztem magam, leginkább lelkileg, és végig csak imádkoztam, hogy nehogy bárki is elkapja, ha valóban beteg vagyok... Úgy mentem haza, hogy ááhh, köhögök, de mi ez nekem. Ennek ellenére aztán hétfőn nem mentem be dolgozni, de milyen jól tettem...

Ugyanis hétfőn kezdődött, ami addig nem...

A légzésem kezdett felületessé válni - hangsúlyozom, EGY TELJES HÉTTEL a kontakt után -, olyan érzés volt, mintha csak szuszognék, és nem kapna elég oxigént az agyam, folyamatosan fáradt voltam, de ha megpróbáltam nagyobb levegőt venni, mintha elfogyott volna a tüdőm. Úgy tudnám leírni, hogy van egy nagy zsákod, de csak a 20%-át tudod megtölteni. Nagyon furcsa volt, ilyet még sosem éreztem korábban. Állandóan köhögtem, de ezeken kívül pár napig inkább csak mentálisan viselt meg a dolog.

Később aztán elkezdtem ecet szagot érezni, ami olyan rettenetes volt, hogy éjjel aludni sem tudtam tőle. Aztán persze elment a szaglásom és az íz érzékelésem. Furcsa égő érzés volt a bőrömön egy foltban, ez még most is néha visszajön, ha nem, akkor pedig érzéketlen. Enni konkrétan nem tudtam. Alig másfél hét alatt 6 kilót fogytam. És így is azt éreztem, hogy erőltetem magamba a kaját, pedig naponta maximum 1 banánt ettem reggel a gyógyszerek mellé, meg délután pár kanál levest, abból, amit esténként a lelkészem felesége megállás nélkül hordott fel nekem.

Lényeg a lényeg, a lelki része. Mert az nagyobb harc volt mindennél, amin fizikailag átmentem.

Hétfőtől kezdve nagyon ijesztő volt. Főleg azért, mert sokan a környezetemben már temettek, mondván túlsúlyos vagyok, én aztán tuti belehalok. Nehéz mások negatív gondolatait elvetni magadtól.

Elkezdett rajtam úrrá lenni az érzés, hogy itt vagyok egyedül... Mi lesz, ha rosszul leszek, elájulok, senki még egy mentőt sem tud hívni.. 2 napig a kanapén ülve aludtam, mert rettegtem, hogy megfulladok.

Azért ne higgyétek, hogy ilyen rossz volt a helyzet, ez mind csak a fejemben játszódott le.

Aztán kedden délután felhívott a pásztorom felesége és az Ézsaiás 40:31-et olvasta fel nekem:

De a kik az Úrban bíznak, erejök megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!

Mondta, hogy gondoljak erre és minden rendben lesz.

Próbáltam, de nem ment. Jött még egy nap félelemben. Aztán szerdán nagy nehezen odanyomorgattam magam a gépem elé félig fekve, hogy meghallgassak egy igehirdetést. Egy francia misszionárius prédikált, pontosan ugyanezen ige alapján. Legalább 120an voltunk bejelentkezve Zoomon, de mégis azt éreztem, hogy csakis hozzám szól...

Angolul ez az Úrban bíznak, úgy hangzik a NKJV fordításban, hogy "But those who wait on the Lord", magyarul, akik az Úrra várnak. Hogy mit is jelent az Úrra várni?

Nem nagy dolgot. Ha félünk, csak gondoljunk Istenre. Erről van szó. Hallgassuk a kedvenc dicsőítődalunkat, olvassuk a Bibliát, nézzünk vissza olyan igehirdetést, ami megnyugtat minket, vagy ha ez nem megy, hát elmélkedjünk Istenről és Ő megújítja az erőnket.

Azt gondoltam: Ennyire egyszerű? Hát ez még nekem is megy! És valami elképesztő béke és nyugalom szállt rám onnantól kezdve. Tudtam, hogy biztonságban vagyok és nem orvosok, gyógyszer vagy mások segítsége fog életben tartani, csakis Isten.

Másnap délelőtt felhívott a lelkipásztorom, aki egyébként maga is átesett a betegségen, ráadásul hetekig kórházban volt. Azt mondta: Marcsi. Ez az idő a kegyelem ideje! Gondolj csak bele mekkora kegyelem! Mekkora ajándék ez. Nem a vírus persze, de a helyzet, amiben vagy és amiben én is voltam. Hány embernek adódik ilyen lehetőség az életében, hogy ilyen nagyon csak Istenre legyen hagyatkozva? Ez nagyon jó lesz most neked, ahogy nekem is jó volt. Használd ki, mert nem tart sokáig. Tanulj bízni Istenben!

És tényleg! Minden testvérem otthonról egyenesen vagy férjhez ment, vagy másokkal élt együtt, a legtöbb embernél ez a normális és bevett dolog, hogy nem egyedül él. De nekem ez megadatott, hogy egy ilyen különleges helyzetet élhessek meg és tanulhassak belőle. És hálás vagyok érte!

A következő nagy kő, amit le kellett gördíteni a mellkasomról, az a tény volt, hogy a lelkészem felesége minden este feljött hozzám egy fazék levessel, gyümölccsel, vitaminokkal (szegény, csak napok múlva vette észre, hogy alig ettem a korábbiból is). Úgy éreztem én ezt nem érdemlem meg. Hát ki vagyok én? Hogy lehet valaki ennyire kedves, hogy minden nap levest főz nekem és elhozza, pedig nem vagyok senkije. Nagyon nehéz volt elfogadni.

Aztán ahogy péntek reggel talán, vagy csütörtök este, már nem emlékszem pontosan, hallgattam egy igehirdetést, a lelkész az irgalmas samaritánus példázatáról beszélt. Arról, hogy pontosan olyanok vagyunk, mint a rablók kezére esett ember, aki csak fogadja a kegyelmet a samaritánustól. Nem tehet semmit, hiszen a halál küszöbén van, csak fogadni tudja mindazt amit tesznek érte. Így tudtam aztán én is fogadni ezt a szeretetet, amit kaptam.

Szombat reggel aztán, talán mert meg is volt, talán mert napok óta alig ettem, furcsa rosszulléttel ébredtem. Levert a víz, foltokban láttam, de a fürdőben még volt annyi erőm, hogy felhívjam anyát. Azt gondoltam rám tette a telefont, de a következő pillanatban már nem a csapnál álltam, hanem a folyosó csempéjén feküdtem és próbáltam újratárcsázni. Anya mondta, hogy megszakadt a vonal és nem érti mit mondok, próbáltam elmagyarázni, hogy azt hiszem elvesztettem az eszméletemet és hogy semmi erőm, nem tudok felállni. Anya instruált, hogy menjek és egyek valamit, de nem bírtam felállni. Lecibáltam magamról a ruháimat, mert szakadt rólam a víz és az izzadságtól, csak csúsztam a csempén. Bocsánat, ha ez nagyon explicit. Valahogy eltornásztam magam a hűtőig és kirántottam a tejet, hiszen abban sok a cukor, hátha segít. Anya mondta, hogy bejön értem, de azonnal hívjam át a lelkészem lányát (aki nem sokkal korábban átesett a covidon). Először nem akartam, de aztán annyira nem voltam magamnál, hogy valahogyan írtam neki és átjöttek feltakarítani, főztek nekem kását, meg etettek velem csokit, mire anya odaért. Nem emlékszem mindenre tisztán, de végül hazakerültem Kosdra. Akkor nagyon gyenge voltam pár napig. Az első érzés ami a régi szobámban rám tört, az volt, hogy kudarcot vallottam. Ezt egyedül kellett volna végigcsinálnom, de nem sikerült. Elbuktam. Elkezdtem sírni.

Aztán ismét eszembe jutott a rablók kezére esett ember példázata. Kegyelemből élek csak és ennek ez is része, hogy most itt lehetek és anyukámék gondoskodnak rólam. Apa is tényleg minden nap hozott fel ételt, amennyit tudtam próbáltam nem visszaküldeni érintetlenül.

Aztán apa aggódott a tüdőm miatt. Nem tetszett neki, hogy pár nap alatt nem javult, ezért beküldött a sürgősségire. Én akkor már sokkal erősebbnek éreztem magam, de nem tudtam vele vitába szállni, hát 4 és fél órát a váróban töltöttem. Kevés megalázóbb élményben volt részem. Legalább hatszor hallgattam végig, hogy az asszisztens nő szerint ÁLLÍTÓLAG van covidom és amúgy semmi bajom, azon kívül, hogy ORVOS GYEREK vagyok... Lényeg a lényeg, hála istennek minden eredményem bíztató volt, kaptam gyógyszereket, kis tüdőgyulladásom azért volt, de rendben voltam. A megaláztatás miatt már égett az arcom és írtam Emese barátnőmnek, hogy ez nagyon kínos, nem tudom mit tegyek. Azt mondta, Marcsi, gondolj arra, hogy Jézus már a te szégyenedet is elhordozta a kereszten. És igaza volt. Valóban. Nekem már nem kell ezen szégyenkeznem és pironkodnom, mondjanak bármit is. Ez nem az én szégyenem már, hanem Jézusé.

Így aztán hazakerültem, majd miután lejárt a karantén vissza Pestre, de egy hetet még otthon maradtam. Azt már nem részletezem, hogy a felettesem milyen megjegyzéseket tett nem egyszer, mert urambocsá előtte is elköhögtem magam.... Hagyjuk is ezt a részét.

Azt hiszem, ha érthetetlenül is, de ezt szerettem volna leírni.