A legutóbbi bejegyzésem, mint azt sokan láttátok, Cristinának szólt.

Ne tudjátok meg hány irományom volt neki vázlatban, de ma vettem egy nagy levegőt és kitöröltem őket.

Nehéz ez az elengedés, nagyon nehéz. Egy hét és pontosan fél éve lesz, hogy elment és még mindig nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rá, ne akarám felhívni.

Most higgyétek el, nem egy ilyen szürke, depressziós, gyászolós valamit akarok itt írni, de úgy érzem, megkerülhetetlen őt is említeni, amikor arról írok, hogy mi ment végbe a lelkemben az elmúlt hónapokban.

Átértékeltem sok-sok mindent magamban, az életemben, a környezetemben. Többet olvasok, tanulok, de ez csak egy dolog. Rájöttem, hogy szükségem van emberekre, szeretetre, közösségre, talán még családra is, ezt nem tudom. Ez ilyen never ending question bennem, de talán ennek az alagútnak a végén is pislákol már a fény.

Az utolsó posztomnál még nagyon friss volt a seb, csupán csak pár hetes, talán annyi sem. Most 6 hónap távlatából pedig ijesztő, hogy milyen sok változást idézett elő, az, hogy ő elment. Illetve inkább azt mondom, hogy én sok mindent hozzákötök.

Azért merek csak róla írni most, mert nektek talán nem tűnik fel, hogy amúgy kb minden beszélgetésben fel akarom hozni, azt, hogy mennyire vicces volt ez, vagy az, vagy amaz. Hogyha meglátok egy román, francia, vagy mongol témájú dolgot, ő jut eszembe. Ha fokhagymát vagy lángost látok, ő jut eszembe. Ezek ilyen inside joke-ok. Mindegy is. De furcsa, hogy szégyellem már, hogy állandóan róla beszélenék.

Ezt a részt hagyjuk is. Amit tudnotok kell - már aki nem ismerte őt- , hogy nagyon produktív volt.

Egyetemre járt, dolgozott, sportolt, a gyülekezetben dolgozott, fáradhatatlanul, mindig minden gondolata Isten körül forgott. Emelett nyelveket tanult, olvasott, írt, alkotott. Annyira inspiráló volt, hogy néha már azt hitted nem is valóság. És tényleg, mintha nem is eltt volna valóság.

De ez, ez a megfoghatatlan produktivitás, lelkesedés, hit, annyira motiváló.

Én még anno vele közösen kezdtem el (országhatárok ide vagy oda) tornászni. (És sikerült is fogynom egy nadrágméretet hehe. Arról inkább ne beszéljünk, hogy az elmúlt két hónapban nagyon leengedtem, de most végre kezdem magam összeszedni.)

Nade, inkább csak az, hogy mindig azt hittem magamról, hogy én egy ilyen elképesztően lusta, trehány valaki vagyok, aki totál összeszedetlen. De az utóbbi félévben rájöttem, hogy márpedig nem vagyok az. Ha Cristinának ment, nekem miért ne menne?

Úgyhogy ahelyett, hogy nyafognék, hogy de rossz és nehéz nekem, munka mellett nem érek rá semmire, elkezdtem kedvesebben és szeretettel beszélni magamhoz.

Ha még este kilenckor nekiállok főzni és mosni, akkor azt mondom, hogy ez igen! Ha reggel van energiám 10 perccel korábban kelni és Bibliát olvasni, akkor azt mondom, jól van.

Ha véletlenül még be is tudok ágyazni indulás előtt, akkor aztán igazán túlteljesítettem a tervet.

És remélem, neked, aki olvasod is örömöd lelik önmagadban. A magaddal kettesben töltött időben, abban, mikor elmosogatsz, ha kitakarítod a kádat, igenis, légy büszke magadra.

Ha mondjuk fél órán át tiktokozol, akkor se mondd, hogy most igazán csalódtál magadban, mert mennyi időt elpocsékoltál... Mert biztos vagyok benne, hogy abban a fél órában, legalább 2 olyan értelmes videón is átpörgettél, aminek hasznát veszed. Legyen az recept, vagy egy érdekes információ egy festőről.

Koncentrálj a jóra, te is!

Most december óta egy koreai logisztikai cégnél dolgozom. Van pár nap, mikor nagy a hajtás és tényleg nem tudok elmenni 8 előtt haza, máskor, mint most is épp, vannak teljesen üres órák, mikor akár olvashathatok is. A kulturális különbségekkel nehéz olykor megküzdeni... Sőt. Nagyon nehéz, mikor a kötelező munkavacsorákat utolsó pillanatban jelentik be, és ha egyet kihagysz, azt halkgathatod örökké. De ez legyen a legnagyobb baj a világon.

Közben csinálom a teológiát. Ez a harmadik félévem, és ami egyrészt szomorú, másrészt viszont inkább nagy örömmel tölt el, hogy úgy érzem, végre megtaláltam benne a helyem, a motivációm. Eddig ugyanis azt érzem félvállról vettem. Szó se róla, jól teljesítettem, szép eredménnyel, de nem igazán a szívemmel. Most viszont őszintén érzem benne azt, hogy ez valahova vezet.

Jó érzés. Nagyon jó.

Kb másfél hónapja elindítottunk egy ifjúsági házicsoportot a gyüliben. Két hetente szombaton nálam gyűlünk össze és minden alkalommal valaki más készül fel egy adott témából, igeszakaszból, majd együtt beszélgetük, imádkozunk. Annyir jó. JÓ. olyan jó szó az, hogy JÓ. 

Szeretnénk idén a misszió diákkörét is kicsit feldobni. Tavaly szinte csak az európai ifi misszióval voltam elfoglalva, de azt most kcisit jegeljük és inkább a személyes találkozásokra építünk.

Úgyhogy csináltunk valentin napot, most lesz egy farsangi alkalom és remélem minden hónapban tudunk szervezni valami jó kis, izgalmas programot, ami lelkesíti a diákokat.

A legfrisebb magánakcióm, hogy szeretnék elkezdeni egy könyvklubot, elsősorban fiatal keresztény lányoknak, mert csomó olyan könyv van, amit már olvastam és szerintem tök hasznos lenne nekik, vagy én magam is szeretném elolvasni. Majd meglátjuk mi lesz belőle. A közösség nagyon fontos. NAGYON!

Szeretnék többet főzni, megint, kicsit kiszanálni otthon a nem használt ketyeréket, lomokat.

És amúgy, van egy ilyen vízióm, ami talán sosem valósul meg, de ha egyszer lenne erre pénzem és az életvitelem engedné, pl örökre egyedülálló lennék, tuti megcsinálnám:
Csinálnék egy kollégium szerű életteret, életközösséget fiatal lányoknak, egyetemistáknak, vagy egyedülállóknak, akikkel együtt élhetnénk, mint egy család, míg ők nem alapítanak családot. Kis kommunában lol.

Ez régóta a szívemen van, aztán ki tudja mit hoz  jövő. De ilyen elvetemültségeken jár az eszem.

Még szerencse, hogy nincs pénzem :D

Minden jót!

Legyen csodás napotok! Beszéljetek magatokhoz szépen, szeretettel!