A múlt héten egészen véletlenül megnéztem a Szeretettel Hollywoodból végét. Ebben az epizódban Návai Anikó többek között az Inferno című film készítőivel is beszélgetett. Az elmúlt években Magyarország egyre nagyobb szerepet tölt be a nemzetközi filmgyártásban, így nem meglepő, hogy a fent említett monumentális alkotás forgatása is nagyrészt nálunk zajlott. Több, mint 2 hónapig itt élt Felicity Jones (A mindenség elmélete), Omar Sy (Életrevalók) és Tom Hanks (Forest Gump) is.
Mikor utóbbit arról kérdezte Anikó, hogy mit vitt haza Budapestről, a kétszeres Oscar-díjas színész azt felelte, egyetlen dolog van, amiről mióta csak hazatért nem tud nem beszélni: hogy Pest mennyire biztonságos!
A férfi arról áradozott, hogy valahányszor a hajnali órák valamelyikében hazafelé battyogtak a forgatásról, mindig nevetgélő fiatalok csoportjaira, vagy éppen nyugodtan bicikliző hátizsákos lányokra lettek figyelmesek a kihalt, sötét utcákon és senkinek sem láttak aggodalmat, vagy félelmet a szemében. Számára ez az államokban gyakorlatilag elképzelhetetlen lenne, beszéljünk bármelyik nagyvárosról is. Egy egyetemista sem pattanna biciklire egyedül hajnali háromkor és valószínűleg minden jól szituált huszonéves inkább taxiba vágná magát, hogy megkíméljék a társaságot egy esetleges rablástól, vagy utcai verekedéstől.
Ez a fajta lelkendezés a közbiztonsággal kapcsolatban legalább akkora meglepetés ként ért, mint mikor a múlt hónapban itt járt francia ismerőseim is ugyanezt találták a legvonzóbbnak szeretett fővárosunkban.
Beszámolóik alapján a magyarok, roppant közvetlenek, kedvesek, vendégszeretők és tapasztalataik szerint sohasem keresnek konfliktust. Ellenben, ha Párizsban elmennek bulizni és valaki leszólítja egy lány kísérőjüket, vagy csak tüzet kér valamelyikőjüktől, annak egészen biztosan minimum orrvérzés lesz a vége. Itt, bárki lépett oda ismeretlenül hozzájuk, annak legfeljebb egy pár órás, jó hangulatú csevegés, vagy egy ingyen ital lett a vége, akár az A 38ról léptek ki, akár egy eldugott kis romkocsmából.
Őszintén bevallom, sosem gondoltam, hogy a nemzetünk ilyen fajta pozitivitást mutathat nemzetközi viszonylatban. Nem csak váratlan örömmel, de büszkeséggel is eltöltöttek ezek a kis szösszenetek, főleg azok után, hogy sokszor hallottam, hogy más országok lakói szerint elképesztően zárkózottan tudunk viselkedni.
Egy amerikai barátom erről úgy vélekedett, hogy valóban, otthon náluk minden idegen rád mosolyog és megkérdi hogy vagy, de a választ már nem várja meg, sőt meglepi, ha elkezded mesélni a napodat. Ellenben, mi magyarok, szinte kizárt, hogy ilyen lelkes faggatózásba kezdjünk úton-útfélen és talán kevesebb puszit nyomunk majd frissen szerzett ismerőseink arcára, csupán a kézfogásra szorítkozván. Azonban, noha eleinte hidegnek, vagy barátságtalannak látszunk is,ha hosszabb ismeretség után valakitől megkérdezzük, mi van vele, akkor komolyan várjuk is rá a választ és törődünk a másik gondjával, bajával.
Ezek természetesen csupán sztereotípiák, de mint a közhelyeknek, ezeknek is lehet néha némi alapjuk, csak bölcsen fel kell mérnünk előbb egyénenként a helyzetet, nehogy elhamarkodottan ítéljünk meg másokat. Azt mindenesetre forgassuk csak a szívünkben, amit a fent említett külföldiek mondanak rólunk, hiszen az ilyen visszajelzések igazán átmelengetik az embert és egy percig talán tudjuk értékelni a biztonságot, amiben jobbára részünk lehet!
