mindennapi csodák

kicsinyvilág

kicsinyvilág

Mi történt a barátsággal?

Fiatal felnőttek kapcsolattartása a hétköznapi forgatagban

2017. január 15. - kicsinyvilág

Emlékeztek még arra, mikor az óvodában esküvősdit játszottatok és megbeszéltétek a legjobb barátnőtökkel, hogy ő lesz a koszorúslányotok, aztán egy évvel később más iskolába kerültetek és már a szülinapi partytokra sem hívtátok meg egymást? Nos, ahogy felnő az ember egyre többször ismétli meg magát a történelem és távoznak fontos, vagy annak hitt személyek az életéből.

Nyilván a fenti példa kissé megmosolyogtat mindenkit, hiszen hogy is tudná egy 6 éves felismerni a sírig tartó barátságot... De vajon egy 16, vagy 36 éves már könnyebben tartja meg a kapcsolatait?  Az utóbbi néhány évben rá kellett jönnöm, hogy nem csak 6 évesen tévedtem hatalmasat a koszorúslányomat illetően, de huszonévesen sem vált könnyebbé a szociális életem ápolása, akár régi barátokról, akár újakról legyen szó.

Ez a kis ovis élmény valahogy visszaköszönt általános iskola, gimnázium és minden jellegű közösségből való kiválásomat követően. Sőt, sokszor még az sem volt szükséges, hogy más irányba sodorjon az élet, mint másokat, elég volt ha egy barátom új élethelyzetbe került, például átköltözött egyik albérletből a másikba, vagy új munkát szerzett.

Azért 20 év alatt rengeteget fejlődött a világ (szőke copfos énem legalábbis tágra nyílt szemekkel csodálkozna ha kisétálna az oviból és meglátna egy iPhonet), így a tény, hogy az internet egyáltalán elérhető szinte mindenki számára, nagyban megkönnyítette a kapcsolattartást a világ bármely pontján éljenek is szeretteink. Hiszen csak rákattintunk a Skypera és szemtől szemben kávézhatunk a texasi barátunkkal, vagy ráírunk valakire messangeren az éjszaka közepén Londonban, és egyetlen telefonhívásba kerül csupán az is, hogy fél óra múlva koccanjunk a Deákon. Akkor még is mi szakít szét minket, mikor ennyi kapocs áll rendelkezésünkre?

A tény, hogy felnőttünk. Halad az élet, költözködünk, dolgozunk, utazunk, rohanunk. Megbeszélünk egy mozizást és két nappal előtte lemondjuk, mert épp állásinterjúnk lesz. Én személy szerint hajlamos vagyok olyan pillanatokból táplálkozni, hogy két vonat csatlakozása között küldök egy privát snapet, "Szia Márk, ha ráérsz itt vagyok, jöhet egy Starbucks?". Vagy "Evelin, dolgozol? Mert akkor beugrom fél órára a pénztárba hozzád." Vagy "Hányra mész ma Dóri? Egy tea belefér útközben? Odaadom a karácsonyi ajándékodat." Ilyen és ehhez hasonló lopott perceket töltök csak a barátaimmal, de mégis hálás vagyok értük. Mert tanulhatunk, dolgozhatunk, csak éppen kissé magányossá válunk közben.

Emlékszem, mikor pár éve még hüledeztem azon, hogy a szüleim milyen kevés ifjúkori barátjukkal tartják csak a kapcsolatot, és én megfogadtam, hogy sosem veszítek el egy barátot sem. Nem sikerült megtartanom a fogadalmamat. De hiszem, hogy az igazán értékes, őszinte barátságok megmaradnak és még újakra is szert tehetünk, ha nem hagyjuk, hogy a mindennapok forgataga maga alá temessen bennünket.

A minap épp egy olyan lánytól kaptam üzenetet, akivel az elmúlt 5 évben szinte egyáltalán nem beszéltem, de kiskorunkban sülve-főve együtt voltunk. Meginvitált az esküvőjére, ennyi külön töltött esztendő ellenére is és elkérte az új címemet, hogy postázhassa a meghívót. Annyira megmelengette a szívemet ez az kedves, szeretetteljes gesztus, hogy rögtön elméláztam, milyenek is voltak a táncórák amiken együtt nevetgéltünk és hogy rajta kívül még hány emberrel kerültünk távol egymástól, csupán néhány év, vagy hónap leforgása alatt.

Ezzel a kis írással nem is annyira a válaszkeresés a célom, inkább csak hogy ti is, kedves olvasók, felidézzétek az elfeledettnek hitt momentumokat az életetekből, középiskolából, az első munkahelyetekről és szenteljetek ezeknek egy kis időt. Értékeljétek át, mi is vált számotokra fontossá az elmúlt évtizedek alatt.

Magam sem tudom ki lesz jelen az életemben mikor már babakocsit tolok, vagy az unokám szalagavatóját nézem könnyes szemmel, de hiszem, ha teszek érte és nem hagyom, hogy az élet kilopja a tartalmat a hétköznapjaimból, nem fogok bánni semmit.

A bejegyzés trackback címe:

https://kicsinyvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr5612127609

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Első mohikán 2017.01.18. 03:03:42

Vannak kivételek (?). Jómagam 47 éves vagyok, és a jelenlegi legjobb barátaim -kettő- ma is azok, akiket az óvodában (!) ismertem meg és barátkoztam velük össze. Ma is tart a kapcsolatunk, bár már mindannyian családosak vagyunk és három különböző településen élünk, ha csak tehetjük -sajnos csak pár havonta- össze-össze jövünk egy-egy szaunázásra, biciklizésre, szalonnasütésre. Olyanok nekem ők, mintha a testvéreim lennének. Azt hiszem, hogy ebben a tekintetben baromi szerencsés vagyok... Ugye? :-)
süti beállítások módosítása