"Udvariatlanul, megszégyenítően, borúlátóan és panaszosan fordulunk egymáshoz. Sokan bénult visszavonultságban szenvedik el az életüket, hárítják a felelősséget és mindenki mást hibáztatnak." Ezekkel a szavakkal jellemzi Hamar Dávid, egykori régész, ma már lelkész a magyar társadalmat. A fiatal, szókimondó pásztor az elmúlt években olyasmit figyelt meg, nagyrészt nyugati és keleti kultúrákat összevetve, ami valószínűleg sokunknak lesz meglepő, egyszerre tudat alatt ismerős információ is.

Az elmúlt hetekben több előadásával is találkoztam online felületeken, amiket a "Szégyen Kultúrájáról" tartott. Így merem magam is plágium nélkül idézni, megosztani a gondolatait és példáit, abban a reményben, hogy minél több emberhez eljutnak, ezzel segítve a magyarok egymással való kapcsolatát. Dávid tanulmányai során családjával egy ideig Angliában élt és saját megfigyelései nyomán kutatásokra is bukkant azzal kapcsolatban, hogy miért is olyan negatív és borúlátó a magyar lakosság, szemben a britekkel.

Ezen aspektus szerint, a társadalmakat két csoportra oszthatjuk: szégyen-, valamint bűntudat alapúakra. A nyugati országok zömmel a második, míg a keletiek, így Magyarország is, az első kategóriába sorolhatók.

A jelenség nem csak egyéni, de társadalom szinten is megfigyelhető. Akkor is, ha csak a szüleinkkel, a barátainkkal való kapcsolatunkat, vagy akár egy bolti sorban állást, egy tömegközlekedési helyzetet veszünk alapul. Adott helyzetek kiinduló pontja, hogy XY valamit elront. Eltör egy poharat, vagy otthon felejti a bérletét.

A bűntudat alapú társadalomban (B), esetleg kissé megdorgálják, majd jogosan megbüntetik az illetőt, míg a szégyen alapúban (SZ) megszégyenítik és teljesen a földbe tiporják az önbizalmát, de ezt követően nem feltétlenül szabják rá az egyébként jogosan járó büntetést.

Magyarán ha egy villamos sofőr felpofoz egy terhes nőt a Blahán, mert az véletlenül a jármű elé lépett, azt a sofőrt a magyarok meghurcolják, gyalázkodó kommentekkel bombázzák és követelik az elbocsátását, minden lehetséges felületen. Majd, miután a cég úgy határoz, megválik a gondtalan alkalmazottól, mindenki rögtön a védelmébe veszi és a terhes nőt, vagy a munkáltatót fogják kikezdeni, mondván szerencsétlen pasasnak ez az egy állása van, hogy tartja majd el a családját, mindenki hű de szemét. Ellenben, ha ez az eset mondjuk a Hyde Park mellett történik, egy busz előtt, kis szórásban lesz némi visszhang ugyan, a sofőrt elbocsátják és túl lépnek rajta, a férfi kap új állást, a nő megszüli a babáját és él mindenki békében.

A lényeges különbség tehát, hogy magyar szituációban az emberek által kirótt büntetés maga a megszégyenítés és minekutána valaki ezt már megkapja, nem kell hogy például kirúgják, hisz igazságtalan valakit duplán büntetni.

Egy másik, nem elhanyagolható szegmens, hogy mi (és ez egyszerűen sajnálatos kulturális örökségünk) magával a személlyel azonosítjuk a kudarcot és nem kivetítjük azt a problémára. Így meg sem adva az esélyt XY-nak, hogy bűntudatot érezzen, majd jogosan bűnhődjön, hanem mi megmondjuk, hogy mekkora csődtömeg és semmire sem képes a világon. Holott attól még lehet fantasztikus bármilyen helyzetben, hibát mind ejthetünk.

Ha tehát Kati összetöri a kocsiját, az apja tör, zúz és többé a volán mögé sem engedi, hisz úgyis akkora kétbalkezes senki, hogy holnap sem fog neki jobban menni a vezetés. Viszont ha Katie karambolozik, otthon majd közlik vele, hogy igen, ezt elhibáztad, ezért és ezért, holnap ne kövesd el, itt az én slusszkulcsom, használd, míg a kocsid a szervizben van.

Mivel Hamar Dávid előadása nagyon elgondolkodtatott, a héten már több helyzetben is felismerni véltem ezt a mintát. Ahogy ültem a tömött reggeli vonaton, ahol a heringparty mellett az ember a saját gondolatát sem hallotta, felfigyeltem, hogy egy 6 sorral előttem ülő, jól öltött férfi kötözködni kezdett a fiatal kalauznővel. A gond az volt, hogy a férfi nem vett jegyet az állomáson, mert túl hosszú volt a sor és így a kalauz csak felárral lett volna köteles jegyet adni neki, de tekintettel a reggeli sietségre, ezt csupán megjegyezte, de engedte, hogy a férfi normál áron megváltsa a jegyét. Azonban csupán a tény, hogy a nő ezt közölte vele, annyira felháborította, hogy a hátralévő fél órában fennhangon sértegette és a vasút társaság hiányosságait is neki rótta fel, mintha szerencsétlen nő tehetne róla. Annyira sajnáltam szegényt. És akkor eszembe jutott, hogy ez pontosan az a helyzet amikor ez a jól szituált klimaxos fickó nem volt képes elengedni a megszégyenítés lehetőségét, noha ez a kalauz még szívességet is tett neki. Hát kérdem én, tényleg ilyen szeretetlenséggel és rosszindulattal kell egymáshoz fordulnunk?

És félreértés ne essék. Egy szóval sem mondom, hogy más társadalmak jobbak a miénknél. Más szempontok alapján sok mindenben mi "győzedelmeskednénk", de e tekintetben be kell ismerni, volna mit tanulnunk az angoloktól. Hogy ne gyomorgörccsel álljunk be a pénztárhoz, hogy vajon megvan-e a pénztárcám-hisz a helyzet túloldalán lenni sem kellemes és ezt a feszültséget szó szerint belénk nevelték. Ha nem otthon, hát az iskolában, a zöldségesnél, vagy a reptéren. Így nagyjából érettségiig mind megtanultuk mennyire értéktelenek, jelentéktelenek és csődtömegek vagyunk társadalmi szinteken... 

Vajon képes lehet ez a generáció változtatni és egy pozitívabb, elfogadóbb országban felnevelni a gyermekeit? Egy próbát mindenképp megér! A változás NÁLAD kezdődik.