Nagy levegő és akkor elkezdem.

Huh.

Sziasztok!

Megkísérlem először is leírni, hogy az én szemszögemből, hogy indult az elhívásom, hogy én hogyan éltem meg.

Ez nem jelenti, hogy ez kicsit is reális lesz, vagy a valósággal megegyező, hiszen mind másképp tapasztaljuk a dolgokat. Kívülről talán máshogy néz ki ami történik velem, mindenkinek talán kicsit másképp meséltem el - ha elmeséltem egyáltalán-, az interpretációk különbözhetnek, sőt percről percre változhatnak, még bennem is.

Most még friss élmény ként szeretném megosztani veletek a szívemet, felidézve, hogy hogyan is élem meg mindezt.

Tehát, ha nagyon rövid és tömör szeretnék lenni, júliusban Dél-Koreába utazom és egy évig a Jó Hír Misszió önkénteseként fogok ott élni.

Ez hogy is alakult így?

Jaj nagyon hosszú lesz, nézzétek el nekem...

Még körülbelül 10 éve kezdődött az egész, mikor először felmerült bennem a gondolat, hogy lelkész legyek. Emlékszem, a nagypapám nagyon szorgalmazta is a dolgot. Még el is végeztem gimi alatt egy évet a Baptista Teológiai Akadémián, de nem fejeztem be, csak óralátogató voltam, a kreditek is mind elveztek.

Aztán ezt így jól lejegeltem magamban.

Másrészt ott lüktetett bennem kicsi korom óta, hogy művész szeretnék lenni. Volt ez színész, táncművész, énekes, iparművész, stb stb formájában... Tudtam, hogy legteljesebbnek a színpadon érzem magam. Olyan fajta boldogságot és katarzist sokáig semmi más nem okozott.

Aztán 20 éves korom után rendszeresen kezdtem tolmácsolni missziós táborokban, kiscsoportot, bibliakört vezetni, illetve énekelni dicsőítő csoportoban. És ez valahogy még sokkal nagyobb boldogságot okozott.

Az, ha megoszthattam másokkal a hitemet, a megtapasztalásaimat, vagy egyszerűen csak szeretettel éltem az életemet, sokkal nagyobb örömnek éltem meg, mint addig bármit.

Nade ebből az ember hogy szerez munkát?

Elvégeztem az egyetemet, elkezdtem dolgozni és úgy egy éve megkaptam életem első filmszerepét. Lement a forgatás, szuper volt, jelöltek egy milánói filmfesztiválon a legjobb női mellékszereplő díjára. Annyira megszeretett a rendező, hogy a következő forgatókönyvében már rám írta a főszerepet. Ez mind szép volt és jó. De nem éreztem azt a nagy bummot. Élveztem minden percét. De ráébredtem, még ez a fajta alkotás sem tud megelégíteni annyira, hogy valamifajta lelki békém legyen.

Mi legyen hát az új álmom, ha nem a színjátszás? 24 évet elálmodoztam a semmibe, de most akkor hogyan tovább?

Ahogy teltek a hónapok ez valahol mélyen a szívemben egyre kétségbeejtőbben lüktetett. A munkám rémesebb lett a szörnyűnél is.

Ködösnek tűnt minden.

Ugyanekkor, párhuzamosan elkezdődött még egy folyamat az életemben.

Még egyetemista voltam és fél lábbal Szegeden, fél lábbal Pesten, félig meddig Kosdon, és kis részben Vácon éltem.

Kezdett a pici naiv gyermeki hitem átalakulni egy sokkal személyesebb és kérdésekkel teli, de mégis valósabb valamivé míg korábban volt.

Körülbelül 4 éve kezdtem először azért imádkozni, hogy találjak Budapesten egy másik gyülekezetet.

Szerettem azt amelyikben kvázi felnőttem, de éreztem, hogy picit másra vágyom.

Ezért maradtam a fenekemen, de aztán időről időre elnézegettem más közösségekbe is.

Különösen azt követően, hogy közel 2 éve Budapestre költöztem.

Megszokottá vált, hogy minden héten más gyülekezetbe menjek, néha hazaugrottam, vagy félig-meddig rendszeresen a Golgota gyülekezetbe jártam.

Mindegyik szép volt, jó volt. Király üzenet, szuper zene, de mégsem volt otthon érzésem.

Most jöjjön egy újabb szál (ígérem egyszer csak összefutnak).

2018 novemberében egy szabadulószobában dolgoztam. 22-én, hűvös, szürke délután volt, mikor be kellett szaladnom a munkahelyemre, mert egy lakat kulcsa a farzsebemben maradt. A kolléganőmhöz leültem kicsit bájcsevegni. Szerettem őt, de kollegális viszonyon kívül nem sok közös pont volt.

Már hetek óta azt hajtogatta, hogy koreaiul fog tanulni, mert totál odavan egy együttesért, vagy nézett valami drámát, ami az egyetemen kötelező volt.

Nem tudtam összerakni a fejemben, hogy egy ilyen komoly, menő csaj, hogy lehet így elszállva egy (rasszizmus következik) csapat lánynak látszó tök egyforma ugráló, nyávogó ázsiai gyerektől.

Elmondta, hogy nem sokára beiratkozik egy nyelvtanfolyamra, ami olyan olcsó volt, hogy kijelentettem, megyek vele. Akkor is mennék ennyi pénzért, ha üzbegisztániul kéne tanulni.

Majd, hogy ezt így nagy bölcsen elhatároztam, kértem, hogy mutassa meg, mi ez a kpop dolog, amit ennyire szeret. Őszintén kíváncsi voltam és előítéletek nélkül nekiültem a dolognak.

Na nem megyek részletekbe, de a lényeg, hogy 2 hét múlva, mikor meglátogattam a szüleimet, már mást sem hallgattak tőlem, csak hogy milyen szerelmes vagyok és nekik is muszáj azt hallgatni amit nekem... (Hozzáteszem, apának úgy tetszett egy albumom, hogy alig tudtam visszalopni a kocsijából karácsonykor :D)

Na lényeg a lényeg, nagyon gyorsan korea-fan lettem, elkezdtem a tanfolyamot, és nagyon hálás voltam Istennek, mert hangozzék ez bármilyen kitekeredetten is, vagy furcsán, de hiszem, hogy Isten vezette ezt az egészet az életembe. Most már tuti, hisz oda hívott el missziózni.

Az elmúlt évemet megtöltötte ezáltal egyfajta állandó boldogsággal, motivációval, jó közérzettel. Adott egy csodálatos új barátot. És még sokkal többet.

Áprilisban az egyetemen ahol dolgozom, részt vettem néhány keresztény diákköri alkalmon.- Nem mondom, hogy a szívem csücske lett, de megérte, mert egyik alkalommal Lee DaeDo lelkész úr jött el beszélni az életéről, mint Magyarországon élő dél-koreai misszionárius.

Ahogy beszélgettem a fiával, kiderült, hogy épp most kezdtem koreait tanulni és felajánlotta, hogy szívesen segít, keressem majd nyugodtan. Eltelt pár hónap, de mivel vége lett a tanfolyamnak és én szerettem volna folytatni a tanulást, írtam neki, megbeszéltük, hol tartanak az önkéntesek órákat és elkezdtem járni augusztusban.

A Jó Hír Misszió itteni gyülekezetében, a Budapesti Evangéliumi Baptista Gyülekezetben voltak (vannak) az órák. Már első alkalomtól kezdve hívtak, hogy maradjak a kórus próbára, menjek ifire, vasárnap istentiszteletre.

És mentem. És otthont találtam. Egy családot.

Olyan szeretet fogadott, amilyet elképzelni sem tudtam.

Mintha csak az álmaimból szállt volna ki a pici gyülekezet.

Rendszeren meginvitáltak vacsorára, hogy csak úgy menjek át beszélgetni, menjünk együtt lángosozni az önkéntesekkel, szolgáljak velük.

Közben sok beszélgetésem volt a lelkész úrral, amik olyan gondolatokat ébresztettek bennem, mint még soha.

Rengeteg kérdésem lett. Megkérdőjeleztem a hitemet, a bűnbocsánatot, mindent mindent, amit addig tanultam, vagy valahogy felfogtam. Amilyen jó volt az egész, épp annyira fel is zaklatott..

És elkezdtem keresni a válaszokat, a helyemet ebben az egészben. Hónapok kellettek hozzá, de végre úgy érzem mintha egy tiszta fény sugár belehasított volna az elmémbe, a szívembe. Tudnék erről oldalakat írni, de inkább nem teszem. Elég annyi, hogy boldogabb, tisztább és biztosabb a hitem mint valaha.

Már a kezdetektől fogva tudtam, hogy van lehetőség menni önkénteskedni tőlünk is, de gondoltam ááá, majd mondjuk 2 év múlva, ha rendesen megtanulok koreaiul, ha lesz jó sok spórolt pénzem... Aztán Isten közbeszólt. Hahaha. Te csak hiszed.

Páran mesélték, hogy mennek a misszió táborába júliusban egy hónapra. Engem nem hívtak akkor még. Úgy gondoltam ez olyasmi amire nem jelentkezhetek csak úgy, hisz a gyülekezet támogatásával megyünk ki, ehhez kell, hogy felajánlást kapjon az ember.

Eltelt egy hét, eltelt kettő, három... És már kezdtem elszontyolodni, hogy oké, hát akkor nem mész Maresz.

Aztán a lelkész úr lánya a horvátországi 1 napos önkénteskedésből hazajövet felém fordult a buszon és elmondta, hogy jó lenne, ha mennék én is.

Nagyon boldog voltam.

Azt éreztem, hogy annyira nagyon vágytam erre, és most hogy megkaptam, mégsem annak örülök aminek hittem, hogy örülni fogok. Nem az hozott lázba, hogy Koreába megyek, hanem hogy ezekkel az emberekkel, erre a táborra, ezzel a lelkülettel. Ha Romániába mentünk volna, pontosan olyan lelkesedés lett volna bennem. Ebben biztos voltam.

Aztán eltelt 2 hónap.

Kiutaztunk Offenbachba, Frankfurt mellé egy lelki gyakorlatra. Megkértek, hogy énekeljek. (Ráadásul az óóóósönzt. ahh, szívem legkedvesebb dala. na mindegy.)

Egész máshogy sikeredett ez a pár nap, mint gondoltam volna.

Úgy mentem ki, hogy a munka, meg ez a nagy álomtalanság köde (amiről még korábban írtam), nagyon beborított. Minden percben, ha csak a munkára, vagy arra gondoltam mi jön ezután, sírni tudtam volna.

Ahogy feküdtem az ágyon és néztem az emeletes ágy alját, azt mondtam magamban, Uram, ide én kevés vagyok. Az én hitem erre nem elég. Konkrétan nem tudom azt mondani, hogy hiszem, hogy lesz valami, mert amúgy nem. De pont ezért most a kezedbe teszem ezt. Csak te tudsz álmot adni, mert nekem nincs és nem is lesz.

Két nappal később felsoroltak mindenféle szolgálati lehetőséget a szervezeten belül, kezdve színjátszással, marketingen és biblia sulin keresztül, a tengerentúli misszióig.

Vagy 3 dolog érdekelt, de nem tudtam mit válasszak, hát odamentem a lelkész úr lányához, hogy adjon valmi tanácsot. Szívesen részt vennék a turnékon színészként, vagy mennék biblia suliba, meg hát persze ott van a misszió is, de azt max egy ilyen 2 év múlva mondjuk 4 hónap, mert hát na. Az nagy falat.

Nézett, hümmögött olyan korejajiasan, aztán mondta, hogy beszél a mokszánimmel (lelkész úrral), imádkozik és majd reggel beszélünk.

Na most ha ismertek, tudjátok, mekkora tépelődő vagyok. Abból is drámát csinálok, hogy milyen pudingot vegyek, hát még a nagyobb lélegzetvételű döntésekből...

Reggel odajött hát Csuin és elmondta, hogy beszélt a mokszánimmal, és arra gondoltak, hogy "Marcsikám, menjél ki most nyáron egy évre". Én meg: "Oké."

Ennyi volt. El volt döntve. És egy csepp kétségem sem volt az egészben. Azóta sincs.

Akkora békesség van bennem, hogy az elmondhatatlan.

Sok minden plusz infót lehetne még idefröccsenteni, de úgy érzem ekkora kavalkád most pont elég lesz.

Boldog vagyok, várom, nehéz lesz, nagyon nehéz, de csodálatos!

:)