Tagadni sem tudnánk, hogy a "felgyorsult világ" kifejezés nem csak egy elcsépelt, alaptalan közhely, hanem valós állapot. A kérdés csak az: Jó-e? Ha igen- mennyiben?

Mint minden klisé, a fenti is okkal jött létre. Az információs társadalom, melyben élünk, mintha már csak nyomokban hasonlítana ahhoz a világhoz, amiben szüleink, nagyszüleink éltek, nem is beszélve több ezer évvel ezelőtti őseinkről. Ha megnézek egy filmet, aminek története egy korábbi évszázadban játszódik, szinte mindig meghökkentő számomra, hogy a karakterek bizonyos utakat mennyi IDŐ alatt tesznek meg, szembeállítva az aktuális valósággal. Csupán száz évvel ezelőtt például egy falu egyik végéből átérni a másikba, beletelt 2-3 órába is, ellenben azzal a 30 perccel, amit ma busszal meg tudunk tenni. Az pedig egyenesen fenomenális, hogy repülővel akár egy-két óra alatt eljuthatunk Németországba, Finnországba, Angliába... Mondhatni Európa legtávolabbi pontja is közelebb van ma, mint száz éve a szomszéd város. Az utazásaink idejének csökkenésével rengeteg időnk szabadult fel, így azt is hasznosan tölthetjük. Nyilván, ha az 1600-as években valaki meglátogatta egy rokonát, arra illett rászánni jó 2-3 hónapot, hogy minden látnivalót megnézzenek, találkozzanak azokkal akikkel kell, stb. Mi könnyen megtehetjük, ha pénzünk és energiánk engedi, (na meg az a misztikus IDŐnk), hogy Budapestről kora reggel leutazunk a Balcsira a nagyihoz egy finom húslevesre és palacsintára, délután gyors strandolás, kis szieszta és az esti vonattal már haza is zötyögünk. Elment a hétvége és mi másnap már rohanunk is dolgozni. Semmi meglepő nincs ebben.

Hétfőn fél hatkor ébreszt az óra, mire nyomunk pár szundit aztán csekkoljuk az instagramot, meg a facebookot. A metrón ezt a rituálét kisebb megszakításokkal folytatjuk. Ha van IDŐnk az irodáig elmajszolunk egy csomag Fornettit, vagy ledöntünk egy kávét. Míg a munkahelyen görnyedünk, a gépünk felett néha szünetképp lövünk pár jól komponált képet valamelyik közösségi platformra, megmutatva a világnak, hogy mennyire napsütötte és érdekes napunk van, majd unottan visszafordulunk teendőinkhez. Igyekszünk egyetlen nap alatt 36 óra teendőit elvégezni. Egy gyors Cézár a kollégákkal ebédre, de csakis rendelve, hiszen nincs IDŐ lemenni a sarki salátabárba. A munkaidő lejártával hadarva elintézünk pár telefont, míg a busz letesz az edzőterem előtt, majd 40 perc izzadás után megveregetjük a vállunkat, hogy milyen ügyesek és egészségesek vagyunk. Hazafutunk, átöltözünk, ha nem vagyunk teljesen kiütve egy mozi, vagy egy vacsi koktéllal még belefér a csajokkal. Este 11kor még egyszer álmosan végigsodorjuk az okostelefon kijelzőjét, míg kidörzsöljük a sminket és a nap fáradalmait a szemünkből a neonos utcalámpák fényénél. Hazaérve begömbölyödünk a párunk mellé, megkérdezzünk, hogy telt a napja, a viszonzó kérdésre nyöszörgünk valamit és másfél epizód sorozat után már mind ketten békésen szuszogunk. 4 óra alvást követően kissé kábán nyúlunk a telefonunkért és indul a mókuskerék újból. Vagy meg sem állt?

De mégis mit tehetnénk, hogy megállítsuk, vagy legalább lelassítsuk? Egyáltalán szükséges-e belenyúlnunk ebbe az alapvetően természetes jelenségbe? Hiszen a jelenlegi világ, abban a formában, ahogy létezik, annyi, de annyi mindent nyújt nekünk. A tanulmányainkhoz való anyag kutatásának ideje és feldolgozása töredékére csökkent, a munkavégzés új dimenzióba emelkedett, nem is beszélve, arról, hogy milyen rengeteg felületet kapunk az önkifejezésre, információcserére. Az elektronikus tér önmagában akár játszótér is lehetne (ahol persze, csakúgy, mint a valósában, nem árt vigyázni a szatírokkal), de mint mikor Alice belezuhan a fehér nyúl üregébe, mintha minket is beszippantana az IDŐ. Marad-e még affinitásunk és igényünk a természetes kapcsolatok ápolására, a spiritualitásra, egy kis öncélú craftingra?

Azt hiszem még ebben a csodásan kitáguló, kissé torz mesevilágban is lehet módja időt szakítanunk a tradicionális élményszerzési módokra. Egy kifejezetten hasznos módszer, hogy tegyük a telefonunkat a szobánk egy távoli pontjára még fél órával lefekvés előtt. Ezt a 30 percet pedig szánjuk a non-virtuális énünkre. Kössünk egy sálat, fejtsünk meg egy keresztrejtvényt, írjunk naplót, olvassunk a kedvenc verseskötetünkből, vagy meditáljunk. Ha akarjuk másnap ezeknek a végeredményét akár posztolhatjuk is a profilunkon, ha olyan nehezünkre esik elszakadni tőle. Szerezzünk be egy klasszikus vekkert, így reggel mégsem az lesz az első mozdulatunk, hogy magunkhoz húzzuk a mobilunkat, hanem megöleljük, aki mellettünk fekszik. A tömegközlekedési eszközökön bátran olvassunk, ha már ott lesz a táskánkban egy regény, amit előző este bekészítünk, legalább nem feleslegesen húzza le a vállunkat. Az sem feltétlenül ártalmas, ha havonta egy hétvégére kikapcsoljuk a telefonunkat és túrázunk, sétálunk, eszünk, iszunk, élünk, anélkül, hogy a lelket- és szemet gyönyörködtető életünkből bármit is továbbítanánk a külvilágnak. Elhihetjük, hogy akkor is megtörtént velünk minden, ha nincs róla nyom a virtuális térben.