Ez a poszt egy kicsit egészségügyi témájú lesz, úgyhogy, ha valakit nem hogy nem érdekelnek, de inkább elrettentenek a nőgyógyászati részletek, az inkább tényleg ne olvassa el
Érintőlegesen valamennyire említettem a hormonproblémáimat és a háttérben lévő betegségeimet, ami az elhízásommal állt kapcsolatban, de a fő hangsúly nem ezeken volt az előző két bejegyzésben.
Tisztázni szerettem volna egy-két félreértést, mert volt több ismerősöm is, akik vagy személyesen, vagy írásban úgy kerestek meg, hogy
"TELJESEN LE VAGYOK DÖBBENVE! TE TÉNYLEG ENNYIRE MÉRTÉKTELENÜL ETTÉL? MINDIG AZT HITTEM, HGY A HORMONÁLIS GONDJAID MIATT VOLTAK SÚLYPROBLÉMÁID......." vagy "EMLÉKESZEM AMIKOR LÁTTAM MENNYIRE SOK NASIT ESZEL, MOST MÁR TÉÉÉÉÉÉÉNYLEG NEM ESZEL EZT SEM, VAGY AZT SEM??? DE TÉÉÉÉNYLEG?? ÉS KOMOLYAN ENNYIRE NEM CSINÁLTÁL SEMMI EXTRÁT HOGY LFEOGYJ? ÉN NEM HISZEM EL.... ÉN ÁLLANDÓAN EDZENI JÁROK ÉS MÉGSEM MOZDUL A SÚLYOM LÁTVÁNYOSAN, TE MEG ALIG CSINÁLSZ VALAMIT...."
Félreértés ne essék, ez itt most kicsit sem ellenük szól, viszont tény, hogy az előző bejegyzésekből nagyon sok küzdelem kimaradt és egyoldalúan írtam. Ezek a kérdések másokban is ugyanúgy felmerülhettek és ezért is szerettem volna írni bővebben a hormonális problémákról amikkel személy szerint én küzdök (mert igen, ez egy életfogytig tartó folyamat és nem fog elmúlni, csak esetleg lehetek tünetmentes elég sok odafigyeléssel).
Nem szeretném, hogy az én hanyagságom miatt másokat negatív előítélet érjen, hogy lusták, stb.
Én ugyebár sosem voltam végony gyerek.
Ez eddig oké. Azonban iskolás koromtól hetente kétszer, aztán később, heti 3-4szer 3-4 órát jártam néptáncra.
Szóval egyfajta mozgásforma így az életem része volt kb 12 évig, míg abba nem kellett hagynom egy autoimmun betegség miatt, ami hónapokra ágyhoz láncolt. Reumalázam volt, ez egy nagyon fájdalmas és veszélyes betegség, de hála a JóIstennek azóta sem lángolt fel.
Szóval, noha rendszeresen mozogtam, mindig picit kerekebb voltam mint a többiek.
Aránylag korán, 11 évesen kezdtem el menstruálni, majd 13 évesen elkezdtek vérzészavaraim jelentkezni.
Először kimaradt egy hónap, aztán megjött. Kimaradt 3 hónap, megint megjött. Majd kimaradt hat hónap és után fél éven keresztül folyamatosan (SZÓ SZERINT!! folyamatosan) véreztem. Ezt csak gyógyszeres kezelés állította el. Nem nagy mennyiségben, de épp annyira, hogy annyira vérszegény legyek, hogy már vénásan akartak vért adni, ami helyett a szüleim végül a vénás vas adagolásba egyeztek bele, amit kb 6 hétig heti 2 alkalommal kellett kapnom. Iskola előtt befeküdtem korareggel, aztán futottam suliba. Azt hiszem amúgy ezt nem jártam végig a hipchondriám miatt, mert folyton pánikoltam, hogy rosszul leszek tőle xd.
15 éves koromra már megjártam minden nőgyógyászt és gyerekendokrinulógust a megyében, akik rosszabbnál rosszabb gyógyszereket írtak fel.
Mindez már 10-15 éve történt, úgyhogy nem emlékszem minden részletre.
Volt, hogy valahova bementem, még nem is köszönt az orvos, csak rám nézett, közölte, hogy le kell fogyni. Mire anyukám a kezét tördelve mondta, hogy dehát próbál, folyton diétázik, de nem sikerül.
Erre az orvos válasza (sosem felejtem el): Érdekes, Auswitzban működött ez a módszer. Ott aki nem kapott enni, az lefogyott....
A legtöbb orvos nagy ötlete a totális koplalás volt. Nem egyszer vert le a víz a buszról leszállva, mert olyan svájci diétát csináltam 15 évesen, hogy csak egy szelet parizert ehettem reggelire egy üres teával, vagy épp egy üres natúr joghurtot vacsorára.
Máskor egy hétig csak káposztalevest ehettem, vagy olyan savanyú barna kenyeret salátával, amivel embert lehetett volna ölni, olyan téglaszerű volt.
Gimi nulladikban a gyógyszer amit kaptam méhösszehúzódásokat okozott, ami akkora fájdalommal járt, hogy többször elájultam és a szüleim otthon vénásan adtak fájdalomcsillapítót, ami viszont olyan erős volt, hogy azonnal kiütött.
Hogy az gyógyszertől volt-e, vagy sem, már nem tudom, de hosszú-hosszú hónapokon át úgy véreztem, hogy amikor megjött nem tudtam iskolába menni. Illetve elmentem, de volt, hogy apát az osztályfőnököm a műtőből hívta ki, hogy vigyen haza, mert minden ruhám csurom vér. Apa rendszeresen leborította a teljes hátsóülést az autóban műtős lepedőkkel, hogy ne vérezzek össze mindent, aztán otthon levéve a vastag fekete szoknyámat egy lavorban kimosva minden csupa piros lett.
Az első nyelvvizsgapróbálkozásom is így bukott el. Olyan véralvadvány darabok potyogtam belőlem az írásbeli alatt, hogy az ájulás kerülgetett és végül egy ismerősöm kardigánját magam köré tekerve tudtak a tesómég hazavinni, lezuhanyozni, majd visszafuvarozni a hallott szöveg értésre.
Emlékszem egyszer a nagymamám nem hitt a szemének és mentőt akart hívni, mikor nála aludtam és meglátta, hogy az egész lábamon csorog végig a vér és a nadrágom szárából tenyérnyi véralvadékok potyogtak a szőnyegre. Mondtam, hogy nincs baj, nálam ez "normális", de ő erősködött és felívta anyukámat, aki ugyanezt mondta neki. Ő meg csak aggodalmas arccal besegített a zuhanzóba.
Hiába voltam picit pufibb az átlagnál, azért nem voltam betegesen elhízva egészen olyan 17-18 éves koromig.
15-16 évesen annyira szigorúan tartottam a diétát, hogy sokszor sírtam el magam az éhségtől, de még így sem tudtam 72 kiló alá menni, csak a hormonjaim rendbehozni annyira, hogy abba hagyhattam a gyógyszert.
Na igen, a másik a metformin, amit nagyon lazán felírogatnak mindenkinek.
Én is ezt szedtem amint kiderült 15 évesen, hogy PCOS és inzulinrezisztencia áll fenn nálam.
Ennek a mellékhatásai olyanok, hogy nekem nem egy ismerősöm van, aki 2 hét után feladta a vele való küzdelmet és közölte az orvossal, hogy nem hajlandó szedni.
Folyamatos hasmenést okoz. MIndentől. Tényleg. Minden. Egy idő után már minden étkezés után automatikusan tudta a családom, hogy én a másodikat még be sem fejezve miért futok a wcre.
Minden reggel hányinger. Sokszor hányás is. Hiába nagyon fontos a reggeli, de én a metformin óta képtelen voltam reggelizni, mert minden kijött belőlem. Volt, hogy még otthon jött rám a hányás, volt, hogy a buszon, suliba menet, akkor gyorsan leugrottam és megcéloztam azt a zöld buszmegállós kukát...
Szóval, mikor aztán 16 évesen azt mondták, nem kell szednem a metformint, mert úgy helyrehoztam diétával és sporttal (ami addig is része volt az életemnek) a dolgokat, akkor nagy örömömben elkezdtem ezt-azt mégis enni. De a baj ott volt, hogy a szervezetem totál elszokott a normál szénhidrátbevitelhez. Tarthatatlan volt diéta nélkül, majd jött a reumalázam, ami miatt teljesen abba kellett hagynom a sportot fél évre, és annyira nehéz volt ezt így mind feldolgozni, hogy kezdődött előröl minden. Megint folyamatosan véreztem, stb. Megkaptam a kegyelemdöfést a fogamzásgátlóval, hogy ki ne vegyék a méhemet, ami akkor már nagyon rosszul nézett ki és közölte az orvos, hogy majd akkor menjek csak vissza (ha használ a gyógyszer a tüneti kezelésre...), ha gyereket akarok...
Na most nálam amellett, hogy az addig gyönyörű tiszta bőrömet teljesen tönkretette, az elhízás volt az egyik legnagyobb mellékhatása. Gyakorlatilag 4 hónap leforgása alatt 20 kilót híztam és az nem akart mozdulni. Pedig itt még nagyon igyekeztem diétázni, reggelizni, ha rosszul voltam akkor is. Nem enni este 6 után.
Eddigre már nagyon mély depresszióba lökött a sok hormonális baj, meg a fogamzásgátló, így a zugevés is ennek egy következménye lett. Állandóan meg akartam halni, nagyon nehéz évek voltak. Időről időre újra próbálkoztam a diétákkal, 6 hétig, 3 hónapig, de semmi nem segített. Nem lett több energiám, sőt, többnyire csak remegésig zuhant az vércukorszintem, nem mozfultak rólam a kilók.
És ezt tényleg nagyon nehéz volt megélni. A családomban és a környezetemben sajnos nem egy embernek van hasonló, vagy ugyanilyen betegsége és róluk sem mozdul a felesleg. Vannak, akik folyamatosan edzenek és nem segít, ahogy nekem sem segített, amikor egyetemen heti 4szer jártam edzeni és csak NorbiUpdatet ettem (ez most nem Norbi ellen szól), vagy szigorúan tartottam a Paleo diétát. Időről időre voltam hetekig, néha hónapokig vegetáriánus, vagy épp zero szénhidrát étrenden és azon kívül, hogy a paleonál éreztem, hogy több energiám van, a többitől pont, hogy rosszul lettem.
A másik amit nehéz mostanában hallanom, hogy mivel már fogytam 20 kilót és ez picit talán látszik is, emiatt csomóan tesznek olyan megjegyzéseket, hogy "HA MAJD RENDESEN LEFOGYSZ"... vagy "AKKOR HA TELJESEN LEFOGYTÁL MÁR, MAJD..." vagy "HÁT AZÉRT KELL MÉG? NE MOST ADD FEL..." vagy csak "MEG TUDOD CSINÁLNI. NE CSAK 4-ET, INKÁBB 10ET CÉLOZZ BE"... vagy "SZERINTEM INKÁBB MENJ LE 60 ALÁ, MENNI FOG..."
Tudom, hogy akik ezt mondják, csupa jóindulattal szólnak hozzám, de mivel nekem a kezdeti, elsődleges célom nem a fogyás volt, hanem szó szerint, az hogy meg ne haljak és mentsem a menthetőt, most mintha sokan azt várnák, hogy átprogramozzam az agyam és még még még fogyni akarjak, gyorsan gyorsan gyorsan már. A probléma ott van, hogy ez rám is hatással van és teljesen elveszi a kedvem, mert valóban nem látok változást gyorsan, sem a mérlegen, sem a tükörben. Ha nem lennének régebbi fotóim én most sem látnám, hogy voltam 20-30 kilóval is több.
Most meg inkább többet "csalok" (bár nekem nincs ilyen, ehetek mindent csak bölcsen), csak mert elkeserít, hogy nem fogyok.
A tanulság csak annyi, hogy meg kell ismerni önmagad. A saját testedet, a saját lelkedet. Ami valakinek működik az a másiknak nem fog.
Az előző posztokban elmeséltem, nekem mik váltak be nagyjából, de leginkább csak Isten kegyelmének tudom be, hogy rám ijesztett és a sok év során tudatosított bennem nagyon sok mindent. Hatalmas tudás halmozódott fel bennem a hormonzavarokról, az emésztés működéséről, stb. A tiktok is iszonyú hasznos, de nem szabad mindennek hinni, ami ott van!! Nagyon sikeres emberek is mondanak ott nagyon nagy hülyeségeket.
Csak kitartónak kell lenni és úgy életvitelt folytatni, hogy az tartható legyen.
Mert ez a túlélésre megy.
Nálam legalábbis.
