Hát kérem szépen, én nem is tartottam itten élménybeszámolót. (Kicsit lefoglalt, hogy a halálomon vagyok mióta visszajöttem, de nyugi, mostmár jöhet minden részlet hehe.)

Nade, hogy hogyan is kerültem NewYorkba, milyen apropóból utaztam.

Ha valaki ismer, akkor szerintem biztosan tudja, hogy hosszú-hosszú évek óta az első bakancslistás tervem az volt, hogy eljussak NewYorkba.

Még egyetem alatt egyszer lett volna lehetőségem kimenni babysitterkedni Brooklynba és nagyon-nagyon szerettem volna, megvolt már a család is, láttam képeket a házról, napi menetrendről, de aztán a szüleim nem támogattak ebben, úgyhogy így akkor nem lett belőle semmi. Nincs értelme a múlton bánkódni, de azért azok után, hogy jártam ott és mennyire imádtam, plusz tudva, hogy milyen lehetőségek is vannak, picit kíváncsi vagyok, hogy alakult volna az életem, bár tudom, hogy a legjobb helyen vagyok. :)

Szóval, volt kint egy keresztény vezetői konferencia, a New York állambeli Huntingtonban, Long Islanden.

Amúgy is érdekelt a program, viszont végül azért utaztam, mert egy barátnőm megkért, hogy segítsek tolmácsolni a kiutazó magyar lelkipásztoroknak, misszióvezetőknek.

Így hát összekapargatva utolsó fillérjeimet (ugyanis ezt megelőzően pár hónappal, minden spórolt pénzem elment arra, hogy apát a 60. születésnapja alkalmából elvigyem Londonba egy Premier League meccsre xd), megvettem a repjegyet, hála istennek maga a szállás és ellátás az nevetségesen olcsó volt, így önkéntesként, plusz ajándékba kaptam még extra 3 éjszaka szállást és ellátást a konferenciát megelőző és azt követő napokra.

Az a baj, tényleg már több mint egy év eltelt és ezért így nehéz is kicsit visszaemlékeznem. Úgy emlékeztem, hogy a tesóimnak wacap csopiba küldtem ilyen hosszabb vidiket esténként és azokat próbáltam visszakeresni, de vagy rosszul emlékeztem, vagy már archiválta őket az applikáció, viszont az üzeneteket vissza tudtam keresni, úgyhogy gondoltam bemásolászom ide, mert az sokkal inkább át van itatva a pillanat hevével és izgalmaival, plusz legalább úgy érezhetitek, hogy mind a tesóim vagytok :)

Na igen, a jó kis covid tesztek időszaka. Nem tudom ki hogy volt velük, emlékszem mindenki mondta, hogy mennyire szörnyű, ahogy lenyúlnak az orrodon, stb stb. Hát engem sokkal jobban irritált, amikor a torkomban turkáltak. Inkább 100szor nyúljanak le a gyomromig az orromon keresztül. Volt az út előtt az a fül-orrgégészeti vizsgálatom, amit korábban emítettem, na ott az orvos mondja, hogy juj ezt a vizsgálatot nagyon fogom utálni, de próbáljak nem megmozdulni, nehogy megsérüljek... Mondom omg, mi lesz ez. És akkor egy ilyen fél karom hosszú merev, szívószálvastagságú fémrudat jött ledugni az orromon, hogy belém kamerázzon, de előtte hál' istennek mondta, hogy pont olyan érzés, mint a covid teszt, mire totál megnyugodtam. És tényleg, azon kívül, hogy mikor kihúzta, azt hittem jön vele az agyam is, nem volt különösebben rossz érzés. hehe

Emlékszem a londoni átszállásnál használtam életemben először a telefonomon a kártyás fizetés funkciót, úgyhogy ez is nagy élmény volt, plusz a londoni reptéren vettem valami Nyúl Péteres csokit az unokaöcsémnek így húsvétot követően, mert akkoriban imádta. Jó kis utunk volt, leszámítva ugye a barotraumákat, odafele a Szilajt néztük az iPademen, aztán már fogalmam sincs miket. 

Ez itt még Pest volt.

Úgy mentünk, hogy én, a barátnőm, egy idősebb hölgy és a lánya. A néni egy tüneményes kis csibeanyuka volt, úgy tipegett, totyogott mindenhova, mint egy rajzfilmhős, akivel jókat beszélgettem, annyira tüneményes volt, a lánya pedig egy fuvolatanár, pár évvel fiatalabb lehet anyukámnál, ő meg folyton a hatalmas 80es évekbeli stílusú fejhallgatójával nyomatta mindenhol, Phill Collinst hallgatva.

(Ja igen, én mindenkit a teljes nevén mentek el a telómba, a tesóim és a szüleim, még a nagymamám is így szerepel, bár őt nehéz követni, hogy épp mi a neve az aktuális férje miatt, de csak ennyi, ne lepődjetek meg, hogy  nem cuncimókusjuliska, vagy legjobbhátvédkati néven futnak, ha feltűnnének.)

Természetesen a gépen nem írtam egy vizsgát sem, ellenben volt olyan előadás, amit éppen tolmácsoltam és közben pötyörésztem, plusz olyan is, amit az utolsó szálláshelyemen írtam meg hajnali háromig. xd (Ekkor volt vizsgaidőszak a teológián és amúgy akkora mákom volt, hogy éppen annak a főiskolának az épületében volt a konferencia, aminek az online képzését én is csináltam, úgyhogy mikor már full kifutottam az időből, oda tudtam menni puncsolni az ügyintézőhöz, hogy adjanak pár nap haladékot. hihi)

Az előadások egyébként fergetegesek voltak. Csináltunk egy beosztást, hogy ki mit tolmácsol. Négyen mentünk volna tolmácsolni, de egy férfi kiesett, mert pozitív lett a tesztje, így maradtunk hárman, viszont volt egy magyar lelkész valami picike faluból, aki felajánlotta, hogy egy délutáni szemináriumon segít.

Az volt igazából trükkös, hogy egy tipikus nap menetrendje úgy nézett ki a konferencián, hogy reggeli után kezdődött zenés-, dicsőítő- és táncelőadásokkal, aztán jött a főelőadó. Utána voltak szemináriumok, amiket első nap ki kellett választani, mi érdekel. Volt női misszió, ifjúsági misszió, egészségügyi misszió, mentális egészség, stb meg egy valag másik téma, már nem emlékszem lol.

Itt a kis bilétánkon szerepelt, hogy miket választottunk, ezeket első nap ránk ragasztották, de aztán amúgy mindenki odament ahova akart:

Na itt most csak nyilván az volt a kaki, hogy a főelőadó koreaiul beszélt és azt mellette tolmácsolták angolra, ezért a két másik tolmács ezt tudta tolni, koreairól magyarra, viszont nagyon hosszú volt és azért ha nem is szinkrontolmácsolsz, 40 perc után akkor is nagyon elfáradsz, úgyhogy félidőnél általában csereberéltünk, vagy ha azt láttuk, hogy a másik nagyon kimerült. Erre íme egy példa:

Tolmács akcióban, vs tolmácsok akciósan elvihetők a Munchról:

A másik, hogy az ifjú padavan, aki jobbra szörtyög, a VIP vendégeknek jött tolmácsolni hivatalosan, úgyhogy olyan volt mint a magyar népmesék: hol volt, hol nem volt. Úgyhogy nagyrészt ketten oldottuk meg a tolmácsolást, illetve mivel a napközbeni előadások és szemináriumok csak angolul zajlottak, nos... hmmm. Hogy is mondjam. Nem vagyok tolmács. Összesen talán 2 szemináriumom volt egyetemen a témában, de lehet csak egy. Viszont azon kívül, hogy említettem, hogy az a lelkipásztor egyet bevállalt, egyetlen darab napközbeni előadás volt amit ez a kedves fiatalember tolmácsolt, mert én egy másikra akartam beülni és az senkit nem érdekelt, én meg mondtam, hogy bocsi csajok, maresz is out, és utána mindenki szaladt hozzám, hogy tökmindegy mire ülünk be, csak én tolmácsoljak, mert ez szörnyű volt. :D Na nyilván én se tudnék koreairól forítani még egy itallapot sem, úgyhogy szó sincs róla, hogy ő hülye lenne. Csak én vagyok okos. (nono viccel a maresz, viccel.)

De amúgy tényleg nagy kihívás volt így napokat végigtolni legalább 6 órákat tolmácsolva és közben tényleg iszonyat izgi és színes előadásokat hallva.

Volt egy hölgy aki ilyen egészségügyi misszióban van, és a storyk amiket mesélt elképesztő volt. Még nagyon fiatalon emmigrált az USA-ba, aztán itt ment férjhez, lett egy lánya és elmesélte a daganatos betegségének a lefolyását, a küzdelmeit. És tudjátok (vagy nem, ki mennyire hallgat ilyen storykat, vagy akár bizonyságtételeket), van, hogy valaki elmeséli a gyógyulását és az a 10 perces összefoglaló ilyen hirtelen csodának tűnik, de valójában sokszor ez nem csak ennyi, hanem bazinagy fájdalmak, küzdelmek, évek vannak mögötte. És ez is ilyen volt. Életszagú, valóságszagú. Nekem az elmúlt évemben rengeteget segített, ha visszagondoltam rá, arra, hogy mekkora fájdalmakkal küzdött, hogy álltak mellette a szerettei, miben bízott, mi adott neki hitet, mennyire hosszú-hosszú- hosssszúúúú időbe telt a gyógyulás, milyen volt a visszaesés... És aztán ezt mire használta Isten az életében, hogy mára ő foglalkozzon ilyen területtel, éljen teljes, boldog életet és adjon reményt másoknak.

Volt még egy úriember, akit már sokszor láttam színpadon az interneten, mint táncost, ő az ifimisszióról beszélt, de előtte elmondta a saját történetét is. És tudom ez ilyen nagyon melodramatikus, de annyira tudtam vele azonosulni, hogy így éreztem, ahogy együtt dobog vele a szívem, hogy kicsordul a könnyem az együttérzéstől. Mesélt a bonyolult családi hátteréről, a gyerekkoráról, arról miképp ment színművészeti egyetemre, milyen volt off-broadway showkban játszani, de mennyire nem találta önmagát és aztán miben és hogyan lelt értelmet az életében, hogy később aztán fiatalokkal foglalkozzon.

Tényleg iszonyat inspiráló volt, napokig a hatása alatt voltam, szerintem sosem felejtem el és örökké hálás leszek neki.

Egyik nap még aztán a folyosón is utánam futott, valaminek a kapcsán, hogy közösen kéne dolgozni egy projekten, és akkor tudatosult benne, hogy én magyar vagyok. Pedig ezt megelőzően legalább háromszor beszéltünk már. Mondom nem, nem, én magyar vagyok. Neeeem, amerikai vagy. Mondom, nono. Mi? Nem nem. MI?? De akkor itt élsz az USA-ban, nem? Szóval volt egy ilyen 5 perces kékhalál mire össszerakta, hogy a világ másik feléről jöttem, de ari volt. A közös projekt azóta se valósult meg természetesen :D

Itt van is egy közös kép, amit egy pavilonnál készítettünk. (Kivonult amúgy csomó könyvesbolt, az EPIC Bible School, A Mahanaim Theology School, mindenféle szolgáltatók, akiknek az ilyen konferenciák tökjó lehetőséget adnak a networkingre.)

(Most rájöttem, hogy csak a konferenciáról írok és nulla kronológiát követek, de majd később írok mindenről még. Csak intuitív vagyok. Mint Micimackó, mikor a mézet eszi. Amikor eszébe jut.)

Nade, akkor (huh ezt most jól kitaláltam így 3 nap gépelés után) legyen úgy, hogy felfűzöm a storyt a wacap üzikre, mint valami kis gyöngysort és aztán megint jól elkalandozok. Jó lesz? Jó lesz.

Szóval, következő dia:

Oh hát igen, én nagyon nagyon okos, bekapcsolva hagytam az adatforgalmat, mert vettem egy ilyen world ticketet vagy mit, ami egészen konkrétan ennek az egy üzenetnek az elküldésére volt elég, viszont 38ezer forintom bánta....

hmmm. igen.

Elég későn este érkeztünk, de nem emlékszem pontosan hánykor, talán 10 körül lehetett, ottani idő szerint, de nem tudom biztosan.

Az első két éjszakát egy KÍNAI gyülekezetben töltöttük. Igen, jól olvassátok.

A brooklyn-i kínai-negyedben.

Konkrétan nem volt rajtunk kívül fehér ember kb 14 kilóméteres helyzetben. De konkrétan. A legközelebbi nem kínaiak, azok a szomszédos zsidó-negyedben, illetve azon túl a mexikói-negyedben voltak.

Itten látszik a sok autentikus kőbányai felirat.

Pár óra sétálás után eljutottunk az előbbiek szélére, de mikor második este egyik sráccal ki akartunk menni megnézni erről a partról a manhattan-i látképet, így szelíden szóltak, hogy jobb lenne nem menni, mert az pont a mexikói-negyed, ahol két napja volt 3 halálos lövöldözés, meg a késelések mindennaposak. Mondtuk, hogy oké, akkor megyünk alukálni. xd

A szállásunk úgy volt megoldva, hogy ez a kínai gyülekezeti épület egy hatalmas nagy sorház földszintjén terült el, és az emeleten különböző közösségi termek és néhány lakószoba is ki volt alakítva, illetve az alagsori részen volt a vasárnapiiskola és a gondnokcsalád lakása. Na ez a család konkrétan (ezt a szót sokat fogom még használni, bear with me) a három szobájából egybe bezsúfolódott, gyerekestül mindenestül. Így első éjszaka az egyik szobában az idősebb hölgy és a lánya aludt, a másikban én és a barátnőm, majd következő éjjel még két magyar hölgy.

Ez itt az épület. Az utcák mesebeliek voltak nekem, elképesztő, hogy ott vagy, ahol a filmeket forgatják (nyilván nem itt, de na, értitek, full úgy néz ki minden, téglaházak, sorházak, húsvéti tojás színű házak, tűzlépcsők, akkora batár nagy autók, hogy nem is értem hogy férnek el... Btw úgy vezetnek, hogy azt én nem értem. Megállnak az ÚT KELLŐS KÖZEPÉN és senki nem dudál, full nyugiban megvárják, hogy Dezső bácsi leparkoljon egy kereszteződés közepén, hogy megtörölgesse a szemüvegét, vagy mitcsinál ott, majd 3 perc múlva indul tovább. Kajak nem értem a rendszert but no problemo.)

Ez itt az elképesztő kilátás volt a szobánkból :D Mint mondtam az alagsorban voltunk xd

Elképesztő reggelit rittyentettek nekünk mindkét nap, aztán elvittek minket ebédelni egy hotpotos helyre, de az aztán wow volt. Nagyon wow. Én valami gyógynövényes lötyiben főztem a mindent is.

Itt a fent említett elképesztő reggeli. Az embereket leszámítva, meg a kását ami nagyon ízetlen, vizes és fura volt, mindent megennék minden nap.

(Amúgy utálom a hotpotot, a concept, hogy a kis zöld szmötyűmet ugyanabba a lébe tegyem bele, amiben valaki a bárány agyat meg a gatyamadzagot főzi, nekem kicsit too much, de itt jó volt, hogy külön edénykéd volt és ott tudtál rotyogtatni.)

Szóval király volt minden, halál cukik voltak a vendéglátóink jaj, komolyan.

Oh igen, ha valakinek esetleg új az infó, a gyülekezet ahova járok, egy dél-koreai misszió pesti gyülekezete, ezért az én lelkészem is onnét származik és ismerte az ottani, félig kínai félig koreai lelkészt, de úgy emlékszem ő is csak kicsit tudott koreaiul, a felesége többet.

Itten puposkodunk. Nagyon happyk voltunk, jaj nagyon. Nagyon-nagyon.

Oh igen, hát az rohadt vicces volt, hogy felszállunk a metróra, abban a hitben, hogy itt aztán már tényleg megyünk Amerikába - mert no offence de nem olyan volt, mintha ott lennénk a népek végett -, oszt sikeresen leszálltunk Manhattan kínai negyedébe. Ott aztán minden tele volt ilyen lámpásokkal, meg ilyenek, nagyon vagány volt, de egy kis séta után azért volt minden más is.

Ott látszanak a kis lámpikók, jaj hát gyerekek, mindjárt sírok de jó volt. Tiszta bizsergés. Csak látni ezeket az utcákat...

Itt kértem, hogy legyen már egy olyan kép, amin látszik, hogy a park tele van bácsikkal, akik PÉNZBEN játszanak. Sakkoznak, kártyáznak, mindent is, talán még twistereztek is... De ilyen köteg pénzekkel more, úgy kipakoltak, mint a bugaci vásáron az aprót, csak itt elég nagy összegeket. Erre sikerült egy ilyen képet csinálni a kukával.... Meg ott a szemetes is tőlem jobbra. (csak viccel a mareeeeesz hááh.)

Nincsen New York hotdog nélkül. :)

Egy ideig gondolkoztunk miért volt olyan szar, de a szemfülesek, akik megtanultak olvasni, nem úgy, mint mi, azok már ki is szúrták a képen, hogy egy HALAL/KÓSHER/ANYÁMKÍNJA hotdogosnál sikerült megvennünk ezt az ikonikus étket. Azért nem én vagyok a képen, mert nekem úgy leesett a cukrom, hogy vagy rólam, vagy a hotdogról nem készül több kép életünkben, egyiknek menni kellett és én voltam az erősebb, úgyhogy mire a többiek megkapták, én bezabáltam két falatra ezt a szart :)

Kávéztam is, mert hát a 6 (HAT!!!!) dolláros legkisebb legolcsóbb starbit nem lehet kihagyni, természetesen olyan nincsen pesten.... hehe. Ha több kávés képet töltenék fel, akkor látnátok, hogy kivétel nélül mindegyiken a Lee név szerepel, nem azért mert elkaptam a sárgakórt (omg remélem nem tartóztatnak le rasszizmusért), csak mindegyikre meghívott a lelkészem fia (egyszer a lánya) és az volt ráNYOMTATVA (kéremszépen nyomtatva, mert írni ugye már nem tudunk) a poharaimra.

Itt amúgy magunkat fotóztuk az elsuhanó metrószerelvény fekete ablakában, de csuan belógott a képbe a szexi bokáját villogtatva, úgyhogy otthagytam, nem vágom ki, hátha egy lábfétisesnek ettől lesz szebb napja. Gondolni kell a kisebbségre is.

Itt ez a szép fekete keret az ujjam hegyével azért van ilyen művészi pontossággal elhelyezve a Hudson folyó ívén, a Brooklyn-híddal a háttérben, mert egy tyúkrácson át fotóztam. Szívesen. :)

Na itt már a konferencia után járunk időben, a konfiról már nagyon sokat nem akarok édelegni, de nagyon jó volt, ahj nagyooooon. Találkoztam professzorokkal, akik tanítottak és annyira aranyosak voltak, najó ha ennyire kéritek itt egy kép az egyikről, olyan mint egy pingvin nyuszifogakkal. :)

Amúgy ő ilyen nagyon busy volt végig, mert konferált, meg ilyenek, és így látszott rajta többször, hogy full be van szegény feszülve, de miután odamentünk hozzá bemutatkozni, és megtudta, hogy online a tanítványa vagyok, ráadásul Magyarországról, olyan kedves volt, hogy a folyosón már messziről köszönt, meg integetett mindig, jó utat kívánt mielőtt eljöttem, jaj hát tiszta szívolvadás.

Akikbe még így váratlanul belefutottunk az két olyan Európában szolgáló misszionárius volt, akiket szintén ismertem korábbról. Az ősz hajú Berlinben él, a másik pedig Rómában, de ő évekig élt Magyarországon, ezért beszéli is a nyelvet kicsit. (Épp nemrég írt a szülinapomra tök hosszan magyarul egy halál cuki üzit, i feel totally touched.) Nagyon szeretem őket, nagyon kedves emberek. Amikor Cristina meghalt, épp itt volt a berlini misszionárius és emékszem feljött hozzám az albérletbe a lelkészemmel beszélgetni. Ott ült a szőnyegemen, ette a kis korpovit kekszem, mert nem volt más és csak hallgatta, ahogy sírok. Nem is kellett több.

Itt az a baj vidit csináltam, de azt nem engedi feltölteni, úgyhogy ezt a két sudár, kifejező fotót töltöm fel, ami a helyet nem, de az örömöt az arcomon talán visszaadja. Egy hölgy odalépett hozzánk, hogy hallotta milyen messziről jöttünk és el akar minket vinni megmutatni az óceánt egy közeli öbölben, meg meghívna fagyizni.

Namost, nem tudom kinek van meg a Proposal című Sandra Bullock, Ryan Reynolds film, de ez a hely konkrétan olyan volt, mintha onnét szakalytották volna ki. (Nem tudom ez pontos vagy elipszilonos jé és lusta vagyok megnézni, úgyhogy így marad, heh.)

Mikor jött egy csávó, kockás ingben, beaniben, full favágó look, két ilyen bitang masztiffot vezetett köteleken, ahogy leszedte őket a truck-ja platójáról és ment a hajójához, mondom gyerekek. Ez nem a valóság. Túl atom minden, ahhoz, hogy igaz legyen.

Itt ez a batár nagy Ben&Jerrys fagyi, ahol 3 méretből ez volt a legkisebb. Akkora volt, hogy az utcán kb 3an szólítottak le, hogy hol vettem ezt az ágyúgolyót és kit akarok vele megölni. Annyira nem volt fini, mert nagyon princessbe nyomtam és valami felhő nevű csodát kértem, hát az íze is olyan volt.

Nade aztán ugye huntingtoni szállásunkat elhagyva (amúgy ott nincs semmi, amerikában a nagyvárosokon kívül nincs semmi, meg vagy lőve, ha nincs autód, voltunk egy valamilyen "olcsó" üzletben, ami nem volt olcsó, de engem nem villanyozott fel), elmentünk a NewJersey állambeli NewJerseybe, szóval voltam két államban is heheee. Ott egy éjszakát aludtunk, asszem (ASSZEM) és amúgy nagyon kedves lányokkal találkoztam, akikkel a mai napig beszélgetünk, és szerintem örökre megmaradnak ezek a kapcsolatok.

Onnét bevittek minket egy napos városnézésre, Manhattanbe.

Ahogy fentebb írtam is, jó sokat sétáltunk, megnéztük a Central Parkot, ami óóóóriási. Nagyon. Hatalmas. Úgyhogy csak egy töredékét láttuk.

Amúgy itt egésznap rossz kedvem volt, mert reggel nem volt időm sminkelni és tudtam, hogy csúnya leszek minden képen (nem ezen múlott..). Plusz napközben majd megfőttem, mert egy előnytelen ruha volt rajtam, amiért a kabátomat nem akartam levenni... Aztán ezt a ruhát ott is hagytam az egyik lánynak, aki előszeretettel hordja az insta storyjai alapján, meg a fenti sárga kardigánomat is odaadtam valakinek, akin szintén többször láttam, ugyanis nem fértem be a bőröndbe, annyi ajándékot kaptunk. :D

Ott a fenekemtől északra található a Trump Hotel, meg az a nagy fém földgömb, ami csomó filmben benne van, a Piccadily Circustől egy köpetre.

A Carnegie Hall felújítás alatt volt, úgyhogy lehetetlenség volt róla egy normális képet lőni, de azért a felirat miatt higgyétek csak el, hogy ott vagyok.

Itt bementünk egy ilyen Line Friends boltba, aminek a 90%-a BT21 tamtikájú volt. Amikor a barátnőm konstatálta, 20 perc után, hogy annak köze van a BTS-hez, rögtön ki kellett jönnünk.. Nem baj én csináltam egy vidit, amiből olyan tiktokot rittyentettem, hogy a 10 ujjad megnyalod utána.

Itt akkor gangeltünk, amíg a többiek felszálltak a ferryre, megnézni a szobor csajt, de sokkal jobb volt bóklászni. Megintcsak jó előnytelen ráncos morcos fejem van, de már lekaksizom, akkor is király volt.

Ja és amúgy a hely tele van patkánnyal. De nem ilyen kis cincogi ratatuj pöttöm állatkákat képzeljetek el, hanem ilyen fél babyoroszlán vagy szteroidos kölyökmacska méretű főemlősöket. Itt egy döglött, ott egy döglöttl Néha azt se tudod, hogy galamb száll a fejednek, vagy patkány.

Ja és a meki sokkal drágább és kisebb mint itthon. Csak ha emiatt az egy miatt mennétek NewYork-ba, megspórolok nektek egy utat.

Itt is kellett egy starbi, daaaah. Ez valami kiwis csoda volt, amit szerintem itthon nem hoztak be, de ekkor már volt itt a dragon fruitos is, amit megkóstoltam aznap szintén, mert ilyen milliomosokkal utaztam, hogy két starbi is befigyelt egy nap, ráadásul igen csak nagy, ami olyan hideg és méretes volt, hogy szerintem, szégyen, nem szégyen a végét kidobtam.

Meg itt összefutottunk egy magyar hölggyel, aki a fiával volt, aki nagyon cukin törte a magyart és kb 16 évesnek tűnt, de közben már akkor diplomázott, majd halál vicces akcentussal elmondta, hogy "nekem van babyface-em". :D

A Times Square, hát gyerekek, a Times Square... Itt pózoltam csak, de kb ilyen ámulattal néztem körbe amúgy is. Konkrétan olyan hihetetlen volt, hogy ott vagyunk, hogy mikor hazajöttem, akkor rákerestem youtubeon és mikor már az ötödik videóban láttam azt a padot amin ültem, meg a Sephorát, amibe bementem (és nem vettem semmit), akkor hittem el, hogy oké, most már hátradőlhetek, tényleg voltam ott.

Sok bolond népek vannak ottan amúgy, ruha nélkül is akár, interessante.

De megintcsak akármiylen zsúfolt volt is, az őrült közlekedésnek hála, senkit nem zavart, hogy a mi kisbuszunk leparkolt a forgalom kellős közepén és mi szép sorban, mint a vadlibák beszálldogáltunk.

Ímé az Empire State Building, a koszos ablakból, itt konkrétan elvesztettünk valakit aki leállt csajozni khm és lemerült a telója, úgyhogy beletelt pár óra szerencsétlenkedésbe, hogy megleljük, de csak meglett a csipetcsapat teljes létszámmal.

Hát ez valami... mekkora menőség már??!!

Ahh jaj. Na itt már nagyon fáradt voltam és olyan csúnyának éreztem magam, hogy egy fotót sem akartam, de milyen jó, hogy azért pár született...

Még este elvittek minket egy étterembe. Az is kirimiri volt. Minden kirimiri volt.

Aztán a repülőút előtt másnap még elmentünk NewJerseyben egy bevásárlóközpontba, ettünk fánkot, én vettem egy sportmelltartót, és kb ennyi. Csomagoltak nekünk ebédet is a kis cukik, aztán mentünk haza. :)

Ez az uccsó üzim a tesóimnak az úttal kapcsolatosan, hát az utóhatás az nem olyan volt, mint vártam, de akkor sem bántam meg.

Azt hiszem életem egyik legcsodásabb útja volt. Minden perce csodás, hihetetlen, és ha csak egyszer is életemben, de nagyon boldog vagyok, hogy eljutottam ide.

Ps.: Mivel minden épület olyan kiba**ott magas, tökre nem tűnik fel, hogy ezek felhőkarcolók. Ha a szegedi miniépületek mellé tennél be egy ilyet akkor szerintem összepisilné a lakosság 90%-a a bokáját, de így a legtermészetesebb dolog a világon.

:) Köszi, hogy elolvastátok.