Úgy látom, már egy éve nem írtam ide, pedig emlékszem, mikor anno indítottam a blogot, megfogadtam, hogy legalább 3 hetente fogok valami tartalmat gyártani.
Akkor még teljesen más motivációim voltak persze, nem igazán a saját tapasztalataim akartam csupán megosztani, inkább olyan cikkeket írni, amit sokan olvasnak. Ez egyszer kétszer sikerült, kaptam hideget és meleget is jócskán, de már nem akarom, hogy az indexen villogjon rólam semmi. Ami azt illeti picit mostanában elkeserít ez a magyar valóság..
Félre ne értsetek, én alapvetően sosem voltam olyan, hogy szídjam a hazámat, nagyon szeretek magyar lenni, szeretem a magyar embereket, viszont például a médiától olyan szinten rosszul vagyok, hogy hetek óta filózom rajta, hogy vajon be lehet-e állítani youtubeon és tiktokon hogy semmi magyar tartalom ne ugorjon fel, mert a 99%-a szemét. A maradék 1%-ra meg rá tudok keresni, ha akarok. Tényleg elkeserítő, hogy milyen műsorok mennek a TV-ben, hogy másról sem szól minden, mint az emebrek butításáról, megalázásáról, és én őszintén nem értem kinek kell ez.
Biztos azért is, mert már 9 éve nincs TV-m, és az utóbbi 5 évben még a szüleimnél sem vagyok hajlandó leülni a készülék elé, de annyira érzékeny lettem erre a fertő népbutításra, hogy fizikailag rosszul vagyok tőle.
Na erről ennyit.
De ez csak egy ilyen kis hirtelen jött bevezető akart lenni.
Valójában tegnap fogalmazódott meg bennem, ahogyan hazafelé sétáltam, hogy hirtelen egy kis boldogságszikra hogy rá tud törni az emberre a legapróbb dolgok miatt.
Ilyen momentumok miatt tényleg indítanék egy Youtube csatornát, mert annyira szeretném megosztani ezt a fajta boldogságot másokkal.
Szóval, tegnap épp battyogtam haza és a táskámban ott volt egy doboz paradicsom. Azon gondolkodtam, hogy hova is tegyem majd. Mert a hűtőben annyira nem szerencsés tárolni amíg friss, de ha előhagyom, akkor valaki tuti megeszi.
Ahogy ezen morfondíroztam, hirtelen eszembe jutott egy emlék. De nem is csak egy, hanem vagy egy tucat, amikor másfél éven át majdnem ugyanezen az úton battyogtam haza az üres lakásba, szatyrokkal megpakolva, és mindig rámtört ilyenkor egy melankólia, hogyha hazaérek, senki nem fog várni. Senki nem fogja velem együtt enni amit ezekből az alapanyagokból főzök. Ha valaki most rám néz, egy fiatal jól szituált nőre, biztos azt gondolja, hogy a páromnak viszem épp haza a kedvenc nasiját, meg a káposztát a rakottkelhez, amit majd két napig eszünk jénaiból. Ha hazaérek, valaki várni fog, akivel együtt mosogatunk majd és aki az ajtóban kikapja a szatyrokat a kezemből.
De nem így volt. Ilyenkor akármilyen hálás és boldog is voltam a gyönyörű lakásért, amiért nevetségesen keveset fizettem, azért, hogy azt és ott és akkor ettem és csináltam, ahol és úgy és amikor akartam, mindig picit átitatott a magánynak ez a sűrű folyamánya (tudom, hogy nincs ilyen szó, de most van).
Ilyenkor nagyot nyeltem és csak baktattam tovább a vászonszatyraimmal.
És akkor itt voltam tegnap, amikor egy hülye doboz paradicsomon filóztam. És azon kaptam magam, hogy mosolygok, mint valami tökkelütött. Olyan boldog voltam. Mert igen, talán valaki megeszi a paradicsomom, pont mielőtt salátát csinálnék belőle. Az is lehet, hogy nem ott lesz, ahova tettem. De valakivel megoszthatom ezt a salátát. Tuti fölémhajol majd valaki, hogy megnézze mit csinálok, vagy húzza a száját, hogy ez már megint ilyen marcsis-kaja.
És elmondhatatlan boldogság árasztott el. Mintha áram futott volna át rajtam.
És ez a közösség ereje.
Tudom, hogy lehet boldogan élni egyedül. Vannak barátnőim, akik egyedül élnek és kiegyensúlyozottak, boldogok, de azt hiszem mindegyikőnkben közös, hogy érezzük, akármennyire jó is az önállóság és a függetlenség, valami másra lettünk teremtve.
És itt most nem párkapcsolatról beszélek, csak egyszerűen emberi kapcsolódásokról.
Van egy annyira király idézet a Kisasszonyok-ban. Nem tudom, hogy a könyvben is, vagy csak a legutóbbi adaptációban, de nem tudok betelni vele, hogy mennyire igaz:
"Women, they have minds, and they have souls, as well as just hearts. And they've got ambition, and they've got talent, as well as just beauty. I'm so sick of people saying that love is just all a woman is fit for. I'm so sick of it! But—I am so lonely."
Nem találtam hozzá jó magyar fordítást, de annyira jó (pláne Ronan előadásában na mindegy).
Szerintem, ha ezt olvassátok, akkor nagyjából ismeritek az élethelyzetemet, hogy tavaly milyen egészségi krízisen mentem át és tart ez még most is, bár hála a Jó Istennek, százmilliószorta jobban vagyok. De ha egyedül kellett volna maradnom, szerintem totálisan bedilizek.
Tavaly szeptemberben beköltöztem a gyülekezetünk épületébe, kvázi a lelkész lakba, ahol a pásztorom családján kívül önkéntesek, misszionáriusok szoktak lakni, illetve néha külföldi diákok. Így most egy szobában élek egy koreai önkéntessel és egy ukrán tolmáccsal. Ami persze nem tűnik túl kényelmesnek, hogy van egy szekrényem, egy emeleteságy alsó ágyán alszom, ahol mindig beverem a fejem és nem tudok felegyenesedni, vagy nem tudok egy szál bugyiban mászkálni.
De megtanulom értékelni a pillanatban rejlő apró boldgságszikrákat.
Ahogyan öröm az, ha hulla álmosan lenyomunk még egy party römit, vagy együtt törölgetjük az edényeket.
És nem a minimalista ikeabútoros nappalimban ülök a kanapán, sorozatot nézve, a párnámat ölelve, és pár havonta elsírva magam, hogy miért vagyok ilyen magányos.
Ahogy bosszankodom, hogy miért kell minden reggel 6kor felkelni közösen Bibliát olvasni, mikor sokkal jobban szeretem a saját kis rituálém, hogy előszedek 5-6 bibliafordítást és kijegyzetelem, de ugyanakkor erre kb kéthetente egyszer szánok időt, mert amúgy full lusta vagyok. És nem ér többet az a fél óra két hetente, fancy highlighterekkel, mint minden áldott reggel az a 20 perc, amikor tényleg meditációval indul a napom.
Épp tegnap olvastam, hogy mennyire káros is idegrendszeri szempontból, ha ébredés után két órával telefonozunk, mert a dopamin szinted azonnal meglöki és egész napos telefonfüggésre késztet. Sokkal egészségesebb, ha az első két órában meditálsz, befelé fordulsz.
És noha magamtól nagyon nem akarom, de mégis rákényszerülök, hogy ezt tegyem. Ha nem is két órát, de 20 percet mindenképp.
Ennek nyomán most szeretném is picit átalakítani a reggeli és esti rutinomat is.
A húgom minden áldott este lefekvés előtt olvas és már több tíz könyvet elolvasott idén. (Múlt héten mondta, de nem emlékszem, hogy 17et vagy 70et, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy sokat. xd)
Én meg szerintem eddig kettő, max három könyvet olvastam el. Vagy csak félig...
Azt is mikor? Amikor buszon vagyok.
Na mindegy is.
Csak tudjátok, annyira azt érzem, hogy a boldogságunk tényleg olyan forrásból fakad, ami nem kintről jön, hanem valmi belső kútból, a szívünk, az elménk legmélyéről.
Döntés kérdése, hogy felhúzom-e magam a munkahelyemen, hogy elsírom-e magam, amikor a kollégám nem segít, vagy amikor irritál valaki.
Döntés kérdése, hogy szomorkodom, hogy mennyire keveset keresek és már megint hónap vége, és 10-edikéig van 20ezer forintom kajára meg mindenre.
Döntés kérdése, hogy idegesít-e, hogy valamelyik szobatársam még éjfélkor is gépel.
De döntés kérdése az is, hogy boldog vagyok-e amiért sok újat tanulhatok munka közben, vannak jó pillanatok és kedves partnerek, hogy egy full nemzetközi környezetben lehetek és fejlődhetek.
Döntés kérdése, hogy boldog vagyok-e amiért 5 évvel ezelőtthöz képest már megduplázódott a fizetésem és nem kell zacskós levesen élnem és csak azért van 20ezer forintom, mert ajándékot vettem másoknak a hónapban.
Döntés kérdése, hogy boldog vagyok-e, hogy nem kell egyedül aludnom, hanem, ha rosszul vagyok, az éjszaka közepén is felébreszthetem a szobatársam és mindig ugyanazzal a nyugalommal nézi meg az aktuális nyavalyám és nyugtat meg, hogy amíg el nem alszom, addig ott marad mellettem.
Döntés kérdése az is, hogy a boldog pillanatokra akarok emlékezni a rosszak helyett. Mert valójában nem is biztos, hogy minden pillanat kategorizálható rossznak, vagy jónak. Talán jó részük semleges és én döntöm el, hogy jó emlék, vagy rossz emlék lesz.
Nézhetem úgy az elmúlt évemet, hogy minden MINDEN pénzem odalett, elment ostoba utazásokra, rengeteg rengeteg orvosra és gyógyszerre meg kezelésre, hónapikog nem volt munkám, elvesztettem az önállóságom, a függetlenségem, a lakásom, az intimszférám, sok-sok barátot...
De nézhetem úgy is, hogyha tavaly nem lett volna ilyen súyos barotraumám és PTSD-m, akkor továbbra is 98 kiló lennék, és talán már egyes diabétesz miatt lőhetném be az inzulint napjában többször. Akkor magamtól nem ébredek rá, hogy a közösség mennyire elképesztően fontos, fontosabb minden anyagi jónál és lakhatási kényelemnél. Akkor nem kapok elképesztő barátokat, akik vigyáznak rám, noha nem kötelességük.
Minden rosszban van valami jó és minden jóban van valami még jobb.
