Eszembe jutott pár gondolat - kissé megkésve ugyan-, a Nőnap kapcsán.
Miért is van értelme a Nőnapnak? Van-e egyáltalán jelentősége.
Valahogy idén, azt hiszem először éreztem úgy, hogy ez a nap más, különlegesebb, mint a többi. Boldogan sétáltam munkába, boldogan teltek a perceim az irodában és örömmel konstatáltam, hogy a kollégám vett nekem egy szál virágot. Mondhatni természetes érzés volt, hogy ma én ezt igenis megérdemlem.
De miért? A puszta létezésem? Az én teljesítményem talán, hogy nem rendelkezem Y kromoszómával?
Nem... Éppen ebben rejlik azt hiszem a válasz. Hogy nem azért ünnepelnek ma sokunkat, mert valamit tettünk, hanem mert olyan áldás ért, hogy nők lehetünk.
Úgy sejtem, hogy sokan nem értenek egyet ezzel a kijelentésemmel, hiszen épp az a különleges ebben a napban, hogy elismernek, köszönetet mondanak a gondoskodásunkért, stb stb.
Mert minden nap FÉRFI NAP és minden nap APÁK NAPJA...
De mindez engem valahogy mégsem győz meg. Hiszen nem feltétlenül tudom eldönteni, hogy a NŐNAP a feminizmus oldalán áll, mint celebration, vagy éppen degradálónak minősül, a megkülönböztetés miatt.
Úgy döntöttem hát, hogy önmagam keresek rá magyarázatot, és leírom, hogy NEKEM mit is jelent.
Ahogyan ma ebéd után az iroda felé sétáltunk, arról beszélgettünk, hogy a kolléganőm párja tud főzni. És Petra megjegyezte, hogy számára furcsa, ha egy anyuka például nem szokott egyáltalán.
És valóban, amikor kicsi voltam, egy általánosiskolai osztálytársam mesélte, hogy az anyukája nem szokott főzni, viszont az apukája majdnem minden nap. Számomra ez elképzelhetetlen volt, hiszen az én apukám szerintem a teafőzéssel is bajban lenne.
Oké, akkor mondjuk, hogy nagy átlagban természetes dolog, hogy főzünk, gondoskodunk a szeretteinkről, melegen tartjuk a családi tűzhelyet... De mi van azokkal, akik nem teszik ezt?
Mert én például egyedül élek, magamra főzök (elég satnyán), de senkiről sem gondoskodom.
Mégis, valamiért sok barátom mondja, hogy olyan vagyok, mint egy anyuka. (Mellesleg gyűlölöm ezt a hasonlatot, de most az egyszer tekintsünk el ettől.)
Mi az, ami mégis ilyen "anyukássá" tesz, nem csak engem de a nők nagy százalékát?
Hogy kaptunk egy ajándékot, ami picit mássá tesz minket a férfiaktól. Van legtöbbünkben egy lágyság, egy gondoskodni vágyás, egy kedvesség, ami kevés hímnemű tárunkban található meg, de épp ez hoz egyensúlyt a nemek közt.
Egyszer láttam egy filmet, fogalmam sincs, hogy mi lehetett, még nagyon kicsi voltam.
Egy lányról szólt, akinek mind két szülője értelmi fogyatékos volt és jobbára a nagymamája nevelte.
Amikor először menstruált, a nagymamája felhorkant, hogy "téged is elért az örök átok", az anyukája viszont ábrándos tekintettel mesélte neki, hogy ez egy áldás, hiszen ezért szülhet kisbabát és ilyen áldás csak a lányokat éri.
És valóban, fájdalmas, sokszor elviselhetetlen, de mégis áldás, nőnek születni.
Áldás, hogy ott lehetünk ma, ahol. Milyen jó, hogy európaiak ként, mára már elképzelhetetlen, hogy ne rendelkezzünk szavazati joggal. Milyen jó, hogy napról napra nő a női vezetők száma a világon.
Ezt mind megéri ünnepelni!
Nagyon remélem, hogy a következő generációknak már nem kell küzdeni az egyenlő bérezésért!
Nagyon remélem, hogy nem kell a lányoknak majd összefogott kulccsomóval a kezükben hazasétálni, ha netán valaki megtámadná őket!
Nagyon remélem, hogy nem fogják megkérdezni tőlük, hogy milyen ruhát viseltek, amikor valaki erőszakoskodott velük, mert sosem az áldozat a hibás!
Nagyon remélem, hogy egy lánynak sem kell majd kevesebbnek éreznie magát az iskolában, a munkahelyén, vagy bármilyen társadalmi szituációban!
Hiszem, hogy a nők egyenlőek a férfiakkal és ünnepelni kell, hogy ott tartunk a feminizmussal, ahol.
Ugyanakkor azt is hiszem, hogy a különbözőségeink épp úgy ünneplést érdemelnek, mint a maszkulin erőnk és nemünk "teljesítményei".
De én idén nem a teljesítményeinket szeretném ünnepelni elsősorban, hanem sokkal inkább azt, amit a természet adott. Hogy már maga a létezésünk egy csoda.
Nem csak a teljesítményünket ANYAként, hanem azt az áldást, hogy anyák lehetünk.
Nem csak a teljesítményünket diákként, egy egyenlőtlen, sokszor elnyomó társadalomban, hanem azt az áldást, hogy ma már tanulhatunk, mi is.
Nem csak a teljesítményünket a gyakran szexista és lekicsinylő munkahelyünkön, hanem azt az áldást, hogy ma már mi is vállalhatunk munkát.
Érekes tanulményt olvastam egyszer arról, hogy a diagnosztizáltan ADHD-s gyerekek túlnyomó többsége fiú.
Furcsa.. A genetika állna ennek a hátterében? - Nem egészen. Ugyanis meglehet, hogy legalább ugyanannyi, ha nem sokkal több kislány is küzd az ADHD-val, csakhogy nekik nem a "rossz magaviselet", hanem a tanulmányi "túlteljesítés" a tünetük. Magyarosan, a hiperaktív kisfiúkat, akik zavarják a társaikat az iskolában, előbb küldik el kivizsgálásra, mint kislány társaikat, akik nem fészkelődnek, vagy beszélnek órán, hanem folyamatosan jelentkeznek, majd kisenek a padból és minden szorgalmi feladatot megcsinálnak.
Érdekes, hogy mi készteti ezeket a kislányokat, hogy a feles energiájukat inkább a tanulmányaikba öljék, semmint mások károsítására. Talán ezért van, hogy azt mondjuk, hogy általánosban és gimi elején még a "lányok okosabbak, mint a fiúk", később mégis sokkal több Nobel-díjas fizikus, vagy épp politikus kerül ki az ellenkező nemből.
