Annak idején, amikor érettségiztem- nem is volt túl régen-, borzasztó nehezen vettem rá magam a tanulásra. Sosem voltam egy magolós fajta. Utólag már persze bánom, hogy gimnáziumi éveim alatt nem tanultam eleget, ezért nem tudnám álmomból felriadva elsorolni az Árpád-házi királyokat, vagy Tatjana levelét szóról-szóra felidézni, de hiszem, hogy az ember felnőtt fejjel is bármibe belevághat.

Most viszont néhány olyan hasznos tippet szeretnék megosztani veletek, amik számomra ( a nemtanulás ellenére is) hasznosak voltak középiskolai tanulmányaim során.

Azt elöljáróban elmondom, hogy aki matekban akar jeleskedni az még most üljön neki, vagy aludjon tankönyvvel a párnája alatt, mert arra sajnos még én sem találtam egyszerűsített megoldást, így elsősorban annak válhat hasznára a cikk, aki valamilyen humán tárgyra való felkészülésben akadt meg, vagy csak szeretné kicsit hasznossá tenni a pihenéssel töltött perceit is.

Még általános iskolás koromban olvastam egy regényt, ami végigkísért egészen felsőfokú tanulmányaim kapujáig. A könyv Sandra Gulland: A Napkirály szeretője (The Misstress of the Sun) című romantikus, történelmi jellegű, szórakoztató irodalmi morzsája volt. A cselekmény történelmileg hiteles, valóban élő karaktereket vázol fel és helyezi őket izgalmas háttérbe, de ez most szempontunkból kevéssé lényeges. Az írónő olyan alapossággal vázolta fel a XVII. századi francia udvar felépítését, hogy miután elolvastam, én minden lehetséges történelem, irodalom, vagy éppen ének-zene témazárónál arra támaszkodtam. Ha a Napkirály életéről, személyének történelmi jelentőségéről, vagy szokásairól kaptam kérdést, egyszer sem kellett a töri könyvbe lapoznom, garantáltan ötöst kaptam. Ugyanígy, legyen szó Moliére színházáról, vagy a francia udvarban megforduló zeneszerzőkről, mindig volt hova nyúlnom. Természetesen, ezt annak is köszönhettem, hogy a könyv arra sarkallt, hogy még közvetlenül az elolvasását követően, kicsit jobban elmélyedjek XIV. Lajos uralkodásában. Így nem csak azáltal tanultam, és tehetitek ti is, hogy elolvastam egy kellemes regényt, de mivel izgatta a kíváncsiságomat, 13 évesen hajlandó voltam beleásni magam egy nagy adag francia történelembe, noha "semmi szükségem nem volt rá", abban a percben legalábbis.

Amire tehát a figyelmeteket szeretném felhívni, az az, hogy nem csupán a tankönyveink száraz lapjairól, de más, populárisnak tekintett forrásokból is szerezhettek tudást, akár csak kiegészítésképpen is, hogy megtörjétek az egyhangú tanulási technikákat.

Talán elsőre unalmasan hangzik, de menjetek be egy könyvtárba és ha szerettek olvasni, keressetek olyan könnyű irodalmat, ami a tanulmányaitokhoz valamilyen módon kapcsolható. Egy történelmi regény, vagy akár film is kikapcsol, ugyanakkor szellemi táplálékot is nyújt. Akár elkezdhettek egy sorozatot is, ami már önmagában a nyelvtudást is fejleszti, ha eredeti nyelven, felirattal, vagy anélkül nézitek. Az Uralkodónő (Reign), például Mária skót királynő fiatal éveit helyezi kicsit modern környezetbe, de a fantasztikumot leszámítva rengeteg hasznos információval van átitatva. Temérdek film készült például Boleyn Anna és VIII. Henrik brit uralkodó szerelméről is, amik, ha néhol ugyan kissé színezve, de élvezetesen, könnyen érthetővé teszik az eseményeket, és minimum a neveket és a kronológiát el tudjátok sajátítani belőlük. Az antik kultúra pedig olyan univerzális, hogy nem kell sokáig kutatni a polcokon, egy klasszikus, mint a Quo vadis, Henryk Sienkiewicz tollából, vagy a Spartacus, Howard Fasttől, amik szintén szorosan kötődnek az érettségi tételekhez, nem csak izgalmasak, de rendkívül korhűek. A Trója pedig nem csak Brad Pittnek hozhat sikert, de nektek is, ha éppen az Íliászt húzzátok ki. :)

Sok sikert a felkészülésben!

A múlt héten egészen véletlenül megnéztem a Szeretettel Hollywoodból végét. Ebben az epizódban Návai Anikó többek között az Inferno című film készítőivel is beszélgetett. Az elmúlt években Magyarország egyre nagyobb szerepet tölt be a nemzetközi filmgyártásban, így nem meglepő, hogy a fent említett monumentális alkotás forgatása is nagyrészt nálunk zajlott. Több, mint 2 hónapig itt élt Felicity Jones (A mindenség elmélete), Omar Sy (Életrevalók) és Tom Hanks (Forest Gump) is.

Mikor utóbbit arról kérdezte Anikó, hogy mit vitt haza Budapestről, a kétszeres Oscar-díjas színész azt felelte, egyetlen dolog van, amiről mióta csak hazatért nem tud nem beszélni: hogy Pest mennyire biztonságos!

A férfi arról áradozott, hogy valahányszor a hajnali órák valamelyikében hazafelé battyogtak a forgatásról, mindig nevetgélő fiatalok csoportjaira, vagy éppen nyugodtan bicikliző hátizsákos lányokra lettek figyelmesek a kihalt, sötét utcákon és senkinek sem láttak aggodalmat, vagy félelmet a szemében. Számára ez az államokban gyakorlatilag elképzelhetetlen lenne, beszéljünk bármelyik nagyvárosról is. Egy egyetemista sem pattanna biciklire egyedül hajnali háromkor és valószínűleg minden jól szituált huszonéves inkább taxiba vágná magát, hogy megkíméljék a társaságot egy esetleges rablástól, vagy utcai verekedéstől.

Ez a fajta lelkendezés a közbiztonsággal kapcsolatban legalább akkora meglepetés ként ért, mint mikor a múlt hónapban itt járt francia ismerőseim is ugyanezt találták a legvonzóbbnak szeretett fővárosunkban.

Beszámolóik alapján a magyarok, roppant közvetlenek, kedvesek, vendégszeretők és tapasztalataik szerint sohasem keresnek konfliktust. Ellenben, ha Párizsban elmennek bulizni és valaki leszólítja egy lány kísérőjüket, vagy csak tüzet kér valamelyikőjüktől, annak egészen biztosan minimum orrvérzés lesz a vége. Itt, bárki lépett oda ismeretlenül hozzájuk, annak legfeljebb egy pár órás, jó hangulatú csevegés, vagy egy ingyen ital lett a vége, akár az A 38ról léptek ki, akár egy eldugott kis romkocsmából.

Őszintén bevallom, sosem gondoltam, hogy a nemzetünk ilyen fajta pozitivitást mutathat nemzetközi viszonylatban. Nem csak váratlan örömmel, de büszkeséggel is eltöltöttek ezek a kis szösszenetek, főleg azok után, hogy sokszor hallottam, hogy más országok lakói szerint elképesztően zárkózottan tudunk viselkedni.

Egy amerikai barátom erről úgy vélekedett, hogy valóban, otthon náluk minden idegen rád mosolyog és megkérdi hogy vagy, de a választ már nem várja meg, sőt meglepi, ha elkezded mesélni a napodat. Ellenben, mi magyarok, szinte kizárt, hogy ilyen lelkes faggatózásba kezdjünk úton-útfélen és talán kevesebb puszit nyomunk majd frissen szerzett ismerőseink arcára, csupán a kézfogásra szorítkozván. Azonban, noha eleinte hidegnek, vagy barátságtalannak látszunk is,ha hosszabb ismeretség után valakitől megkérdezzük, mi van vele, akkor komolyan várjuk is rá a választ és törődünk a másik gondjával, bajával.

Ezek természetesen csupán sztereotípiák, de mint a közhelyeknek, ezeknek is lehet néha némi alapjuk, csak bölcsen fel kell mérnünk előbb egyénenként a helyzetet, nehogy elhamarkodottan ítéljünk meg másokat. Azt mindenesetre forgassuk csak a szívünkben, amit a fent említett külföldiek mondanak rólunk, hiszen az ilyen visszajelzések igazán átmelengetik az embert és egy percig talán tudjuk értékelni a biztonságot, amiben jobbára részünk lehet!

2005-ös kutatások alapján a kereszténység 2 milliárd követőjével a világ legelterjedtebb vallása. Noha kiterjedt missziós munkák folynak szerte a világban, a Föld népességéhez viszonyítva a keresztények száma folyamatosan csökkenőben van. Amíg a Föld lakossága évente kb. 1,25%, addig a kereszténység csak 1,12%-kal növekszik az iszlám 1,76%-os növekedésével szemben.

Szóval, azt azért nem állíthatjuk, hogy hívőnek lenni ezen adatok alapján menő volna. De mit is jelent a menőség? Mitől lesz valaki népszerű, közkedvelt? Ha vesz egy méregdrága telefont, vagy ha szerepel a tvben? Ha az emberek tisztelik, szeretik?

Ez utóbbiakat nem mindig mondhatjuk el a kereszténységről. Sokak mártírhalált halnak egyes országokban a hitükért, máshol pedig kiközösítik őket az osztályukban, a munkahelyükön. Ugyanakkor sokak számára szimpatikus a karitatív, szociális érzékenységgel való ténykedésük.

Mégis, valljuk be, ki az, aki szívesen csatlakozna egy csoporthoz, miután azzal reklámozzák magukat, hogy ha velünk tartasz, szenvedni fogsz és sokan utálnak majd? Ugyanis a Bibliában Jézus ezt jósolja a mindenkori tanítványainak, többek között János evangéliumának 15. részében is.

Mégis rengeteg ember, köztük sok fiatal választja a kereszténység valamilyen formáját.

Én, mint protestáns egyetemista az évek során észrevettem, hogy több "változata" van a kereszténység gyakorlásának.

Vannak, akik csak a maguk módján hisznek. Ők már túl vannak azon, hogy talán van valami, amit nem neveznek Istennek és bizonyos bibliai tanokat el is hisznek, de inkább csak keresők. Nem egy ilyen embert ismerek. Otthon néha olvassák a Szentírást, imádkoznak is, de legtöbben annyira viszolyognak a szervezett vallástól, hogy a karácsonyi alkalmakon kívül messziről elkerülik a templomokat és undorral, vagy megvetéssel tekintenek a papokra, szenteskedő gyülekezeti tagokra, hiszen átlátnak rajtuk. Ezért nem is tudnám okolni őket. Valamennyien annyi rossz tapasztalaton mentek már át, amiket egyszerűen nem tudnak azonosítani Jézus filozófiájával. Miért molesztál egy pap egy gyereket? Miért öltözik talpig Gucciba a karvezető? Minek énekelnek fanatikus módjára a fiatalok péntek estéken zsoltárokat, ahelyett, hogy inkább élveznék az életet?

Mennyi, mennyi idő lenne ezekre válaszolni, de ez semmiképp sem az én tisztem. Egyébként is, most csak kategorizálunk.

A következő egy igen nagy ugrás lesz. Külső szemlélőnek a további csoportok közt már talán nem is lesz különbség, de egy gyakorlott szemű, gyülekezetbe járó ember pontosan tudja majd miről is beszélek.

Mikor 15 évesen úgy döntöttem megkeresztelkedem és a keresztény tanokhoz ragaszkodva fogok élni, még teljesen komolyan, inkább mereven be is tartottam minden "szabályt", de ahogy múlt az idő egyre kevésbé élveztem. Ugyanúgy vágytam bulizni, mint a kortársaim, csakhogy ezt mindig letagadtam. Aztán gimnázium után már semmi sem tartott vissza, élhettem a "liberális keresztény fiatalok" mindennapjait. Ugyanis pontosan ebbe a kategóriába érkezünk most. Ők azok, akik kissé másnaposan beülnek vasárnap a templom padokba, gyakran szégyellik is magukat és sokszor fogadkoznak, hogy ezt ők soha többé, nem lesz több cigi, nem lesz több buli, se fű, se pia, de legfeljebb egy hónap és ugyanott folytatják. Aztán persze nagyon szépen ki tudják magukat magyarázni a dologból a saját lelkiismeretüknek, hiszen ezek a fiatalok szinte kivétel nélkül valóban megtért hívő emberek és Isten Lelke forszírozná őket a jobb és teljesebb életre, de valahogy a nagy csetlésből botlásból nehezen tudnak döntést hozni. És pontosan ez a baj. Keresik az arany középutat, kiskapukat, és langyos vízként borzasztó unalmasak és eltévedtek. És ezt mondhatom magamra is, mert kicsit több mint fél évvel ezelőttig én sem láttam át, hogy lehet ennél értelmesebb életem is. Vagy légy hideg, vagy légy forró, de langyos semmiképp se, mert annak nem sok haszna van.

Ahelyett, hogy próbálod megfejteni, vajon a "ne paráználkodj" parancsolat mire is vonatkozik ma, a XXI. században, inkább élj tiszta életet. És ezt te is tudod, mit jelent barátom, ha már eddig eljutottál. Hogy mit jelent a "ne csalj"? Csak annyit, hogy a puskázás egy zh-nál, vagy egy kis elszámlázás az adóban ugyanúgy baj. A "ne kívánd felebarátod..." cuccait pedig.. Nos, ha tetszik egy lány, vagy fiú, akinek történetesen külföldön él a párja, még nem jogosít fel rá, hogy te lecsapd a kezéről, míg nincs itthon. És a szüleid, bánjanak veled akárhogy is, mégis a szüleid. Ha megaláztak, fizikálisan, vagy lelkileg bántottak, akkor is törekedned kell arra, hogy szeresd és tiszteld őket, vagy legalábbis megbocsáss nekik. A szeretet rengeteg mindenre gyógyír.

De ez már az utolsó kategória küszöbe, akik valóban, Istenért élő, fénylő hitű keresztények. Nem csak azért ikszelik be a népszámláláskor, hogy mi a vallásuk, mert meg lettek keresztelve, nem csak azért állnak fel Úrvacsorát venni, hogy a gyülekezet nehogy megtudja, hogy gáz van velük és nem csak azért tartják be a szabályokat, mert félnek a következményektől. A kereszténység és Jézusban való bizalom, épp az ellenkezőjéről, a teljes és tökéletes szabadságról szól. Van, aki ezt már 5 évesen, más 22 évesen, megint más 97 évesen érti meg. Nem kell attól félned, hogyha elmész egy koncertre és megiszol 3 sört, Isten majd kénköves ménkűt vág beléd, nem kell eloldalognod a munkatársaiddal való beszélgetés elől, míg ők ebédszünetben elszívnak egy cigit és talán megejtenek egy-két poént a károdra. Csak szeretned kell mindenkit, kedvesen fordulni másokhoz, ítélkezés nélkül. És megtalálni azt az egy igazán fontos célt, ami a halálodon túl is számítani fog. Istent.

Történjen ezekkel az emberekkel bármi. Ha évekig olyasmit tanulnak az egyetemen, ami nem érdekli őket, ha elvesztik egy családtagjukat, vagy az állásukat, akkor is tudni fogják, mi az ami igazán fontos. Ők már túl vannak azon, mi a menő és mi nem. Mert akkor is olvassák a Bibliájukat a villamoson, ha megbámulják őket, akkor sem fekszenek le senkivel házasság előtt, ha ezért minden ismerősük hülyének nézi őket és akkor is felvállalják a hitüket, ha az életükről van szó.

Hívőnek lenni nem menő. De az életben sehova sem fogunk jutni, hogyha csak ezt tartjuk szem előtt.

A mai napig emlékszem, hogy egy ovistársamnál, a nővére szőnyegén hasalva, tátott szájjal bámultam videólejátszón a Titkok kamráját. Évekig ez volt az egyetlen rész amit láttam, mivel a környezetemben élő felnőttek szerint csak egy ijesztő, horrorisztikus mese volt, ami köré túl nagy felhajtást csináltak. Az első Harry Potter könyv kiadásakor még éppen csak 3 éves voltam. Nem is hallottam a sorozatról egészen a film adaptációkig. Elsős koromban a legtöbb kisfiú Harrynek öltözött farsangkor és mindenki varázsigéket tanult. Az én agyam egy kis szobájában is ott motoszkáltak a képek arról az estéről mikor láttam egy epizódot, de minden erőmmel igyekeztem letagadni, hogy egy kicsit is érdekel. Természetesen hangot is adtam a nemtetszésemnek, mikor 13 éves kamaszként néptánc próba szünetében, egy hétfő este, megláttam az egyik kötetet egy 16 éves ismerősöm kezében.

-Te jó ég, Réka! Komolyan Harry Pottert olvasol? De gáz vagy. Ez a könyv nagyon ciki. Gyerekeknek való, meg idiótaság is.-próbáltam nagyon beégetni, de a lány csak unottan felpillantott a lapok mögül és azt kérdezte.

-Miért Marcsika? Olvastad már?-erre teljesen megrökönyödtem.

-Mi? Isten ments. Nem olvasok ilyen baromságokat.

-Akkor olvass el csak egy fejezetet és utána nyugodtan szólj be, hogy gáz vagyok, meg a könyv is baromság.

Így hát, másnap az első utam a könyvtárba vezetett, és fel is csaptam a Bölcsek kövét reggel az iskolában. Nekem ugyan senki ne mondja, hogy alaptalanul minősítek valamit.

De nem tudtam megállni az első fejezetnél. Korábban ilyen nem történt. Elolvastam egy regényt egyetlen nap alatt. Szerdán már futottam is a következő kötetekért és a 7 részt mindössze két hét alatt kivégeztem.

Ez az egyetlen szemtelen, bunkó kis beszólásom, amivel egy korban és intelligenciában is felettem álló társamat meg akartam alázni, oda vezetett, hogy attól kezdve lavinaként ömlöttek át rajtam a könyvek. Minden áldott szünetben, ahogy kicsengettek előkaptam a padomból valamit és hevesen olvastam. Gimnazistaként kicsit fordult a kocka. Az első padból az utolsóba kerültem és szünetben beszélgettem, kimentem, órákon pedig az ölembe helyezett irodalmi művel múlattam az időt.

A Harry Potter egy olyan kis golyóbis a gyűjteményben, ami néhány másiknál jobban csillog, ha a nap felé tartom, hisz fontos állomás volt az irodalmi fejlődésemben, és azóta is többször elolvastam, nem csak magyarul.

Épp ilyen kedves a szívemnek Antoine de Saint-Exupéry Kishercege, amit a nővérem olvasott nekem a kórházban a mandulaműtétem után, vagy Jókai Egy az Istene, amit apukám gyerekként minden nyáron a verandán ülve bújt.

Olvasni érdemes, mert nem csak csodás, vagy éppen ijesztő dolgokon megy át az ember a fantázia birodalmában. Mindeközben stimulálja az agysejtjeit, fejleszti a szókincsét és a képzelőerejét, kreativitását.

Mivel nyelvszakon tanulok, ha akarok, ha nem, muszáj néha idegennyelven is olvasnom és meg kell valljam, ezt eleinte egyáltalán nem élveztem. Mi a jó abban, ha három szavanként megállsz, szótárazol, jegyzetelsz? De valahogy, gyakorlatilag észrevétlenül, csupán pár kínkeserves kötet után ezt is sikerült élveznem. Jelenleg épp Gracia Burnham amerikai misszionárius és Dean Merrill író közös munkáját, a To Fly Again-t (Ismét szárnyalni) olvasom és alig tudom letenni. Már nem azért tartok szövegkiemelőt a borító szélére csipeszelve, hogy az idegen szavakat aláhúzzam, hanem, hogy a lényeges információkat és tanításokat jelöljem.

Hasonlóan kellemes élmény volt a mostanság igen népszerű Fault in Our Stars (Csillagainkban a hiba) John Green-től, illetve  Daniel Keyes Flowers for Algernon (Virágot Algernonnak) című munkája is. Ez utóbbit már csak azért is megéri az eredeti nyelven elolvasni, mert a napló jellegű bejegyzések egy beteg férfi fejlődését, majd visszaesését vázolják előttünk. Ugyan a magyar fordítás is roppant kifejező, de egészen más jellegű nyelvtani- és beszédhibákat alkalmaz a fordító, mint Keyes, így nagyban változik majd benyomásunk a karakterről.

Azt már kijelentettük, hogy olvasni érdemes, arra is fény derült, engem mi buzdított a könyvek szeretetére. A kérdés csak az, ti miben látjátok magatokat? Egy krimiben, vérfagyasztó gyilkosságok és lecsúszott skandináv nyomozók gyűrűjében, vagy egy austen-i lányregény virágoskertjében hintázva és a nagy Ő-ről ábrándozva. Legyen bármelyik, ne korlátozzátok be magatokat. Merjetek új műfajokhoz nyúlni, olyat is elolvasni, amire korábban nem is gondoltatok. Az olvasással szellemileg és lelkileg is egészségesebbé válhatunk, nem csak mi, de a világunk is.

Olvass és gondolkodj! Olvass és élvezz! Olvass és érezz!

"Udvariatlanul, megszégyenítően, borúlátóan és panaszosan fordulunk egymáshoz. Sokan bénult visszavonultságban szenvedik el az életüket, hárítják a felelősséget és mindenki mást hibáztatnak." Ezekkel a szavakkal jellemzi Hamar Dávid, egykori régész, ma már lelkész a magyar társadalmat. A fiatal, szókimondó pásztor az elmúlt években olyasmit figyelt meg, nagyrészt nyugati és keleti kultúrákat összevetve, ami valószínűleg sokunknak lesz meglepő, egyszerre tudat alatt ismerős információ is.

Az elmúlt hetekben több előadásával is találkoztam online felületeken, amiket a "Szégyen Kultúrájáról" tartott. Így merem magam is plágium nélkül idézni, megosztani a gondolatait és példáit, abban a reményben, hogy minél több emberhez eljutnak, ezzel segítve a magyarok egymással való kapcsolatát. Dávid tanulmányai során családjával egy ideig Angliában élt és saját megfigyelései nyomán kutatásokra is bukkant azzal kapcsolatban, hogy miért is olyan negatív és borúlátó a magyar lakosság, szemben a britekkel.

Ezen aspektus szerint, a társadalmakat két csoportra oszthatjuk: szégyen-, valamint bűntudat alapúakra. A nyugati országok zömmel a második, míg a keletiek, így Magyarország is, az első kategóriába sorolhatók.

A jelenség nem csak egyéni, de társadalom szinten is megfigyelhető. Akkor is, ha csak a szüleinkkel, a barátainkkal való kapcsolatunkat, vagy akár egy bolti sorban állást, egy tömegközlekedési helyzetet veszünk alapul. Adott helyzetek kiinduló pontja, hogy XY valamit elront. Eltör egy poharat, vagy otthon felejti a bérletét.

A bűntudat alapú társadalomban (B), esetleg kissé megdorgálják, majd jogosan megbüntetik az illetőt, míg a szégyen alapúban (SZ) megszégyenítik és teljesen a földbe tiporják az önbizalmát, de ezt követően nem feltétlenül szabják rá az egyébként jogosan járó büntetést.

Magyarán ha egy villamos sofőr felpofoz egy terhes nőt a Blahán, mert az véletlenül a jármű elé lépett, azt a sofőrt a magyarok meghurcolják, gyalázkodó kommentekkel bombázzák és követelik az elbocsátását, minden lehetséges felületen. Majd, miután a cég úgy határoz, megválik a gondtalan alkalmazottól, mindenki rögtön a védelmébe veszi és a terhes nőt, vagy a munkáltatót fogják kikezdeni, mondván szerencsétlen pasasnak ez az egy állása van, hogy tartja majd el a családját, mindenki hű de szemét. Ellenben, ha ez az eset mondjuk a Hyde Park mellett történik, egy busz előtt, kis szórásban lesz némi visszhang ugyan, a sofőrt elbocsátják és túl lépnek rajta, a férfi kap új állást, a nő megszüli a babáját és él mindenki békében.

A lényeges különbség tehát, hogy magyar szituációban az emberek által kirótt büntetés maga a megszégyenítés és minekutána valaki ezt már megkapja, nem kell hogy például kirúgják, hisz igazságtalan valakit duplán büntetni.

Egy másik, nem elhanyagolható szegmens, hogy mi (és ez egyszerűen sajnálatos kulturális örökségünk) magával a személlyel azonosítjuk a kudarcot és nem kivetítjük azt a problémára. Így meg sem adva az esélyt XY-nak, hogy bűntudatot érezzen, majd jogosan bűnhődjön, hanem mi megmondjuk, hogy mekkora csődtömeg és semmire sem képes a világon. Holott attól még lehet fantasztikus bármilyen helyzetben, hibát mind ejthetünk.

Ha tehát Kati összetöri a kocsiját, az apja tör, zúz és többé a volán mögé sem engedi, hisz úgyis akkora kétbalkezes senki, hogy holnap sem fog neki jobban menni a vezetés. Viszont ha Katie karambolozik, otthon majd közlik vele, hogy igen, ezt elhibáztad, ezért és ezért, holnap ne kövesd el, itt az én slusszkulcsom, használd, míg a kocsid a szervizben van.

Mivel Hamar Dávid előadása nagyon elgondolkodtatott, a héten már több helyzetben is felismerni véltem ezt a mintát. Ahogy ültem a tömött reggeli vonaton, ahol a heringparty mellett az ember a saját gondolatát sem hallotta, felfigyeltem, hogy egy 6 sorral előttem ülő, jól öltött férfi kötözködni kezdett a fiatal kalauznővel. A gond az volt, hogy a férfi nem vett jegyet az állomáson, mert túl hosszú volt a sor és így a kalauz csak felárral lett volna köteles jegyet adni neki, de tekintettel a reggeli sietségre, ezt csupán megjegyezte, de engedte, hogy a férfi normál áron megváltsa a jegyét. Azonban csupán a tény, hogy a nő ezt közölte vele, annyira felháborította, hogy a hátralévő fél órában fennhangon sértegette és a vasút társaság hiányosságait is neki rótta fel, mintha szerencsétlen nő tehetne róla. Annyira sajnáltam szegényt. És akkor eszembe jutott, hogy ez pontosan az a helyzet amikor ez a jól szituált klimaxos fickó nem volt képes elengedni a megszégyenítés lehetőségét, noha ez a kalauz még szívességet is tett neki. Hát kérdem én, tényleg ilyen szeretetlenséggel és rosszindulattal kell egymáshoz fordulnunk?

És félreértés ne essék. Egy szóval sem mondom, hogy más társadalmak jobbak a miénknél. Más szempontok alapján sok mindenben mi "győzedelmeskednénk", de e tekintetben be kell ismerni, volna mit tanulnunk az angoloktól. Hogy ne gyomorgörccsel álljunk be a pénztárhoz, hogy vajon megvan-e a pénztárcám-hisz a helyzet túloldalán lenni sem kellemes és ezt a feszültséget szó szerint belénk nevelték. Ha nem otthon, hát az iskolában, a zöldségesnél, vagy a reptéren. Így nagyjából érettségiig mind megtanultuk mennyire értéktelenek, jelentéktelenek és csődtömegek vagyunk társadalmi szinteken... 

Vajon képes lehet ez a generáció változtatni és egy pozitívabb, elfogadóbb országban felnevelni a gyermekeit? Egy próbát mindenképp megér! A változás NÁLAD kezdődik.

A rövid válasz csak annyi lenne: MERT JÓ.

Viszont ha kicsit mélyebben bele akarok menni, akkor azt kell mondjam rengeteg ok van, amiért a fiataloknak színházban a helye!

Ami engem illet, kicsi koromtól kezdve rendszeresen jártam a szüleimmel színházba és a sok családi program közül ez azon korlátozott számúak közé tartozott, amit élveztem. Jó volt, hogy felvehettem a kis lakkcipőmet, a fodros ruhámat és aztán két órára egy elvarázsolt világba csöppentem. Ez az élményfaktor azóta sem csökkent.

Ahogy elkezdtem egyetemre járni, azt gondoltam, nem lesz senki akit magammal tudok rángatni egy előadásra, mondván, rajtam kívül, ugyan ki lenne olyan elvetemült 20 éves, hogy mozi, vagy buli helyett inkább egy 60 évesekkel megtömött színháztermet választ... De nem kellett sokat keresgélnem, mind az új, mind pedig a régi barátaim között többen is voltak, akik önként és dalolva vállalkoztak erre.

Első, a már gimnáziumi éveimet követő roppant meghatározó élmény a 2015-ös POSZT (Pécsi Országos Színházi Találkozó) egyik előadása volt. Korábban elsősorban, amolyan tipikus, "fancy" színházba járó voltam, aki a Madách, vagy a Víg műsora között mazsolázott legszívesebben. Néha elmentem egy-két pinceszínházos kamaradarabra, amit imádtam, de meg sem fordult a fejemben, hogy éjjelbe nyúló kezdéssel megtekintsek egy Ódrys darabot, ahova elég felhúzni egy farmert, meg egy nagy sálat, hogy ne fázz az aulában.

A darab, amit akkor (először) láttam, Shakespeare Athéni Timonjának volt egy friss, mai feldolgozása, az akkor diplomázó SZFE hallgatóinak előadásában. Olyan hatást gyakorolt rám, hogy fél évvel később, mikor ismét műsorra került, az Ódry Színpadon még háromszor megnéztem a barátnőimmel, akik kicsit már cikinek érezték, hogy minden héten ugyanazokkal az arcokkal találkozunk. Valószínűleg az is volt, de őszintén szólva, ha tehetném, most is végigülném, akárhányszor.

Ezt követően beszereztem az egyetemi színpadra egy féléves bérletet és amikor csak időm engedte szinte válogatás nélkül beültem bármilyen előadásra. Rossz élménnyel még nem távoztam. Nyilván van, ami kevésbé tetszett, van ami jobban, de az biztos, hogy valami maradandó és felkavaró gondolat beépült esténként az agyamba. Ha politikáról, ha szerelemről, ha barátságról, vagy akár Istenről elmélkedve léptem ki a dohányfüsttől terhes hideg levegőre, éreztem, egy kicsit aktívabb tagjává válok a társadalomnak.

Mert a színház pontosan ezt teszi. Nem elvon a valóságtól. Nem egy párhuzamos univerzumba repít, hanem a társadalmad tudatos, tevékeny, gondolkodó tagjává formál.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy kevesebbet járok "nagy", "elit" színházakba, csak most már a választható opciók sora kibővült egy fiataloktól fiataloknak (és mindenkinek) szóló kicsiny körrel, ahonnét a névtelen arcokat pár év múlva jó lesz majd felismerni más színpadokon is.

A színház nem olyan mint egy film, hogy valahányszor újranézed ugyanazokon a poénokon fogsz nevetni, vagy áttekerni. Minden előadás egyedi, pillanatnyi, aminek akkor és ott te is a részesévé válhatsz. Ha olyan élményre vágysz, amit csak te, csakis egyszer élhetsz át, akkor irány a színház. Fogd a legjobb barátodat, vagy a nagymamád és ülj be a Latinovitsba, az Örkénybe, az Operettbe, aztán igyál egy hideg sört! :)