Nem is tudom mivel kezdjem. Azzal, hogy én mindig dagi gyerek voltam, vagy azzal, hogy mi is történt velem tavaly.

Azt hiszem mindkettőt már annyiszor írtam le, hogy még nekem is a fülemen folyik ki, de azért fussunk neki.

Tavaly, április végén életemben először eljutottam New Yorkba. Felejthetetlenül csodás élmény volt minden perce.

Felejthetetlen. Csodás - nem minden... talán mégsem.

Talán többen tudjátok, hogy a repüléssel már egy ideje nem vagyok olyan jóban.

Az első barotraumát akkor szenvedtem, mikor 2019-ben Manchasterbe (? vagy Liverpoolba, fogggalmam sincs) utaztam egy konferenciára és hulla beteg, lázas voltam. Korábban senki nem említette, hogy ilyenkor nem a legszerencsésebb repülni, de valószínűleg, ha tudom, akkor is mentem volna, úgyhogy ez mindegy is volt ilyen szempontból.

A leszállásnál nem tudta a nyomást kiegyenlíteni a testem és amellett, hogy elmondhatatlanul fájt (és a légiutaskísérők kicsit sem voltak segítőkészek), az ottlétem 3 napjából két napon át semmit nem hallottam.

Mire a visszaútra került a sor már sírtam a sorbanállásnál, mert annyira féltem, hogy ez megismétlődik. Így is volt, a fájdalom talán még rosszabb is volt, a tehetetlenség ijesztő, de leszállva már csak a nemhallás maradt kb 2 napig és aztán semmi bajom nem volt.

Nem aggódtam, mert megértve, hogy a betegség miatt történt, többszöt ez nem fordul majd elő (gondoltam).

Nem így lett természetesen. Ezt követően voltak még útjaim, amikor pl odaúton nem volt bajom, bár a testemet eléggé megviselte és 2 napig szinte semmit nem tudtam enni a szédülés és hányinger miatt, de összességében jó utam volt, visszafelé viszont megintcsak jött a fájdalom, a "nem hallok 2 napig" dolog.

Aztán volt olyan utam is, ahol a több napos nem hallást megúsztam, viszont a fájdalom az brutális volt, mintha kést döfnének a fejedbe, a füledbe, a tüdődbe... Még leírni is nehéz.

Beszereztem a legdrágább spéci füldugókat, minden módszert kipróbáltam, orrspray-ket, stb, de semmi nem segített.

New York előtt még konzultáltam is egy orvossal, aki nem volt túl hozzáértő, felírt  2 orrsprayt, meg javasolt egy elég drasztikus műtétet, ahol a porcaimat merepesztik, de elmondása szerint ez sem hozna biztos sikert, ha esetleg neurológiai a probléma és egy kis szelep nem nyílik ki a fülkürtben.

Végül aztán nagy imádságok és félelmek közepette eljutottam New Yorkba, átszállással.

Hála Istennek volt pár óra a két gép között, úgyhogy a fülem nagyjából rendeződött, mire ismét nyomásnak volt kitéve és a nagy gépen nem szenvedtem végig, csak a leszállásnál, a kis gépeket már menet közben is nagyon nehezen bírtam.

Egy szó min száz, elérkezett a hazaút.

Az átszállás egy rohanás volt és még az előző út nem hallását szenvedtem, egyedül ülve a többiektől távol, amikor már felszálltunk. Próbáltam megnyugodni (tényleg nehéz ezeket leírni, még most is). Már mielőtt elkezdődött a leszállás éreztem, hogy kezdődik, de brutálisan. A fájdalom elmondhatatlan volt. Végig Bibliát olvastam és imádkoztam. Aztán egy pillanat alatt azt hittem itt a vég, ugyanis a nyomás annyira összeszorította az arcüregem, az orrüregem, hogy másodpercekig nem kaptam levegőt. Fuldokolva kotortam elő az orrspraymet, ami azonnal utat csinált és megnyugodtam, de olyan sokkban voltam, mint még soha.

Mikor leszálltunk nem tudtam megszólalni egészen az útlevél ellenőrzésig, amikor is az egyik utas társam megérdezte jól vagyok-e, én pedig egyszerűen remegve elkezdtem zokogni. (Most is rámjön a sírás, ha ezt újra kell élnem.)

Mindegy, vége lett, hazaértem, lepihentem, jól voltam. Nem tudtam aludni úgy 5 napig, de ezt betudtam az időeltolódásnak. Aztán egy este hirtelen arra ébredtem, hogy forog velem a világ, nem kapok levegőt. Kapkodtam összevissza, hogy kapaszkodót keressek.

Nem értettem mi volt ez, de ettől fogva rendszeressé váltak ezek a rosszullétek. Nem csak éjjel. Rövidesen odáig fajult mindez, hogy a boltban nem tudtam lehajolni egy konzervért, nem mertem beállni a zuhany alá, mert annyira szédültem.

Olyan hányingerem volt folyamatosan, hogy az első 2-3 hét alatt 6 kilót fogytam, mert nem tudtam enni.

Elindultak a kivizsgálások.

Egyik orvostól mentem a másikhoz. A barotrauma egyértelmű volt, de hosszútávú nyomokat nem találtak. Mint mondták, persze felszakadhatott valahol a szövet a belső fülemben, a fülkürtben, de azt kívülről nem látják. Pár hét, esetleg hónap és rendeződik.

Azt is megállapították, hogy szédüléses betegségem van, ami a fülemben lévő kristályok elmozdulása miatt van. A repülés válthatta ki és ez valószínű egy életen át tartani fog. Rendszeresen kell ehhez való tornát végeznem és úgy karbantartható, noha nagyon kellemetlen.

Elküldtek ide-oda-amoda, röntgenre, CT-re, MRI-re. Azt hitte egy doktornő, hogy agydaganatom van, ami kb másfél hétig nagyon ijesztő volt, ugyanis a röntgenben a "nem" szócskát kihagyták a leletemből és a "kóros eltérés NEM látható" helyett azt írták, hogy "KÓRÓS ELTÉRÉS LÁTHATÓ"... 

Utólag még elnézést sem kértek, csak szabadkoztak, hogy sok a munkájuk...

Az MRI-vel sokan ijesztgettek, hogy mennyire para és nehogy bepánikoljak. Mikor befeküdtem arra gondoltam, hogy nem is értem ettől miért félnek az emberek, de az első 8 perc után elkezdett teljesen lezsibbadni az állkapcsom, a mellkasom, nem értettem mi történik, úgyhogy a két felvételből, csak egyet tudtak befejezni, mert mint kiderült ez pánikroham. Akkor kezdtem el megérteni, hogy az agyam nagyon fura tüneteket produkál, amikről nem is képzeltem, hogy lehetséges.

Ugyanis egy dolog volt a barotrauma meg a szédülés.... Viszont minden egyéb tünet arra mutatott minden orvos szerint, hogy itt nem fizikai baj van.

Nem tudtam elhinni. Sokszor volt már pánikrohamom. Tudtam hogy az milyen. Volt, hogy zokogva gömbölyödtem az asztal alá, és olyan is, hogy úgy vert a szívem, hogy egész éjjel rettegtem, hogy meghalok. Ismertem ezeket, megtanultam kezelni. Hosszú évekbe telt, de már évek óta jobban voltam. A covid ugyan ismét előhozta egy időre, de akkor is tudtam mivel állok szemben. Most viszont nem...

Rendszeresen elkezdtem fulladozni, többször hiperventilláltam, olyan nyomás volt a fejemben, hogy egyszerűen megmagyarázhatatlan volt, mindez hogy lehetséges, ha nincsen mögötte valami nagyon komoly betegség.

Elkezdtem rettegni, hogy érzékeny vagyok ételekre, és tüneteket is produkáltam. Elmentem egy helyre enni, ahol előtte már többször ettem, de most bedagadt az alsó ajkam valamitől. Ha valaminek csak a gondolata is felmerült, hogy allergizálhat, az első falatnál levert a víz, viszketett a szájpadlásom.

Egy nap a szüleimnél kertipartira vártam másnapra a barátaim, mikor a semmiből elkezdett rázni a hideg, de úgy, hogy azt hittem összeomlott a keringésem. 38 fokban 3 takaró alatt majdem megfagytam, nem tudtam beszélni, annyira remegtem. Majd felment a lázam 40 fokra és 3 órán át semmi nem vitte le. Bennem volt már két gyógyszer, hidegzuhany, borogatás. Majd egyszercsak elmúlt és semmi de semmi bajom nem volt.

Ezek után hónapokig szó szerint azt is éreztem, ahogyan egyesével jönnek ki rajtam az izzadságcseppek, vagy épp lehűl a testem. Nagyon ijesztő volt.

Júniusban és júliusban pár napig a húgomnál, pár napig a kolléganőmnél, aztán egyszer 1-2 hétig, majd másszor 3 hétig a szüleimnél laktam, de ez nem volt megoldás. Nekik is kellemetlen volt, és igazuk volt, hogy hazaküldtek. Nehéz volt persze, hogy nem számíthattam úgy akkor a családomra ahogyan úgy gondoltam, hogy szükségem lett volna rájuk, de teljesen visszamentem gyerekbe. Annyira rosszul voltam, hogy naponta próbáltam köröket írva 3000 lépést megtenni a kertjükben, hogy valamennyit éljek. Amúgy egész nap csak feküdtem és próbáltam nyugodtan lélegezni.

Augusztusra olyan szinten kikészültem, hogy nem tudtam egyedül lenni. Vagy megkértem egy barátnőmet, hogy aludjon nálam, vagy én aludtam nála. Megnyugtatott, hogy nem vagyok egyedül. Segített. De már tényleg tarthatatlan volt a helyzet.

A családom már annyira aggódott értem, hogy jó ideje arra kértek, menjek el pszichiáterhez és irassak fel gyógyszert mert így mind tönkremegyünk. És tényleg, noha júniusban elkezdtem járni egy coach-hoz, éreztem, hogy ezt nem bírom tovább. Nagyon nem akartam gyógyszert szedni, de elmentem.

Az első menet elég rosszul sült el.

Egy még le sem szakvizsgázott fiatalember közel 40 perc késés után, összesen szánt rám 10enpár percet, de közben sms-t írt, telefonált, ebédet rendelt és elég kapkodva-sürgetve megállapította, hogy szerinte mi is a bajom.

Nagyon részletekbe nem mennék, de a lényeg, hogy felírt két gyógyszert. Az egyiket kissé hasraütve, hogy lehet, nem lesz jó és ha rosszul vagyok tőle (mert elég nagy esély van rá, hogy nem ez a bajom, de azért nézzük meg), akkor 4 nap múlva hívjam fel és kitaláljuk mi legyen. A másik meg egy abszolút függőséget okozó valami, amit csak úgy néha kapjak be, mert attól tuti jobban leszek.

Nem tudom mit vártam, de anyukám sokkal csalódottabb volt mint én. De már annyira akarta mindenki, hogy jobban legyek, hogy azt mondtam, oké. Hadd menjek el még egy orvoshoz és ha ugyanezt mondja, akkor rendben. Beszedem a gyógyszereket. De ennek a minősíthetelen kikérdezőnek a diagnózisára hadd ne adjak...

Közben persze ment bennem a jól ismert "keresztényi lelkiismeretfurdalás", hogy most hitből vagy gyógyszerek által... Leültem hát a pásztorommal beszélgetni. És azt mondta, Isten lehet, hogy most a gyógyszerek által akar meggyógyítani. Ha így van, azt meglátod egy fél éven belül és lehet érte hála a szívedben. Csak egy dolog a fontos, ha nem veszed be a gyógyszert, azt hitből ne vedd be. Ha pedig beveszed, akkor hittel vedd be.

Végül sikerült egy nagyon jó szakemberhez kapnom egy időpontot kb másfél héten belül, aki noha fiatal, talán 45 körül lehet, primajunior díjas, két osztály vezetője. Úgy döntöttem, ha ő mond valamit, azt elfogadom, mert már tényleg nem bírom tovább.

Bent voltam nála több, mint másfél óráig. Nyilván itt sem megyek részletekbe, de először is elnézést kért a szakma nevében az ilyen sarlatánok miatt, mint az előző úriember volt és elmondta, hogy teljesen félrediagnosztizált.

Azt is mondta, hogy valóban, a sejtésem valós, poszt traumás stressz szindrómám alakult ki (PTSD) a repülőúttól és szuperérzékeny lettem (lásd allergiának látszó reakciók, hőérzékelés, idegrendszeri kiélezettség), ami valószínűleg egy velemszületett adottság/tulajdonság. Ő nem pánikrohamnak írta le a napi szinten folyamatosan jelentkező tünetegyüttesemet, hanem szorongásnak és valóban, most már én is meg tudom a kettőt különböztetni.

Azt javasolta, beszélgessek egy pszichológussal (vagy lelki vezetővel, coach-csal), az mindenképp nagyon fontos, de csak akkor szükséges a gyógyszer, ha fél éven belül nem javul, hanem romlik az állapotom, hiszen jó úton haladok, tudatosan kezelem a dolgokat, tudom, hogyan lehet feldolgozni ezeket és, noha van esély rá, hogy a nagyob életeseményekkor ez ismét előjöjjön, már tudni fogom, hogy mivel is állok szemben. Meg kell tanulnom átnevelni az agyam kémiai reakcióit. Ha nem kapok levegőt (szorongás), akkor ne kezdjek el hiperventállni (pánik), hanem tanuljam meg megnyugtatni magam, mert minden egyes átélt rosszulléttel esélyem van a rosszabodásra, vagy a jobbulásra. Ha megtanítom a szervezetemnek, hogy semmi baj, akkor a következő rosszullét már rövidebb és rövidebb lesz, mígnem el nem múlik. Ez persze hosszas folyamat, eltarthat minimum 2 évig, de inkább egy életen át tartó dolog lesz, mert ilyen ez a PTSD, de ha támogató környezet vesz körbe, akkor tudok majd teljes életet élni. Ennyi dióhéjban.

Itt jött bennem egy nagy váltás, hogy oké, meggyógyulok. Ha lassan is, de jól leszek.

Egyelőre a repülés gondolatát elvetem, mert csak rágondolok és stresszel, hogy valaha arra kényszerítsen bárki is, hogy gépre kelljen ülnöm. De persze, ki tudja mit hoz a jövő.

Mindeközben persze sok minden történt. Mivel nem tudtam bejárni dolgozni, nagyon sok összetűzésbe kerültem a kollégimmal, noha betegszabin voltam, ugyanúgy el kellett végezni ezt a munkát valakinek és hiába próbáltam, rengeteg hibát ejtettem. Már én gondoltam, hogy ebből kirúgás lesz, de végül arra jutottam még nyáron, hogy az egyetlen dolog, amin most tudok változtatni, az a munkám, hátha jobban leszek, ha eljövök. Hát augusztusban eljöttem. Közben ősztől mégis visszacsábítottak fél állásba, meg egy könyvesboltban is dolgoztam, ami így pláne együtt borzalmas volt és anyagilag egy mélyrepülés.

Ott voltam, hogy még többet dolgozom mint eddig, de két munkahellyel kevesebbet keresek mint korábban és nem tudom kifizetni a coach-ot.

Úgyhogy aztán decembertől visszajöttem a céghez és perspektívát váltottam - akármilyen nehéz is és kaki is, akkor sem fogok negatívan hozzáállni. Ez az egy környezet volt, ahol nagyjából értették, hogy bajom van, de közben azért nagyjából oké fizetéssel megtartottak. Tudtam, ha most egy új helyre megyek, amit szintén amúgy nem fogok szeretni, sokkal nagyobb lesz a stressz, hogy új hely, új emberek, új felelősség.

Na de az egészség másik része...

Arról a következő posztban írok, mert már túl hosszú ez, viszont ígérem jön és nagyon-nagyon-nagyon bízom benne, hogy valakinek segít. Ahogyan ez a poszt is.

Mert most nem az a célom, hogy megmutassam milyen ketyós is vagyok, és mi minden bajom van nekem. Hanem épp hogy ne legyen ez tabu. Ne szégyellje senki, ha vannak pánikrohamai. Ne szégyellje senki, ha szorong. Ha OCD-s, ha bármi egyéb baja van. Mert amíg szégyelljük, addig nem merünk beszélni róla és amíg nem merünk beszélni róla, nem kérünk segítséget.

Szeptember-októbertől elkezdett javulni az életminőségem. A tudat, hogy nem vagyok egyedül, és, hogy a fejemben nagyon sok minden eldől, rengeteget segített. Tudom, hogy mind mások vagyunk. Nekem hatalmas hitbeli áldás volt ez. Isten megtanított Rátámaszkodni. Nagyon. Nagyon-nagyon. Mert tényleg van az a pont, amit senki nem akar elérni. Mikor már az orvosok sem segíthetnek, ebből vagy abból az okból kifolyólag. Mikor nem uralod a tested, henm tehetetlenül nézed, ahogy megfullaszt. És ekkor már nem tud az ember önmagában bízni. Van aki igen, de nekem egy ponton túl már nem ment. Akkor csak Istenben bíztam, csak Ő volt velem ott a repülőn. Csak Ő volt velem éjjelente, egyedül, magányosan. Csak Ő van velem, ha azt érzem, hogy napközben megfullaszt a nyomás. Ha a buszon összeszorul a torkom...

És Ő ad embereket. Társakat. Barátokat. Orvosokat. Utakat, amik elvezetnek a megoldáshoz.

Erről szólt az évem, 2022 április vége óta, mióta hazatértem Amerikából. Ez az, ami történt velem...